Ez az út nem Európába visz

Nagyon fontosak az Európai Unió kialakulásának és működésének elvei között a szabadságjogok mellett (amelyen a tőke, a munkaerő és az áru szabad áramlását értjük az unió határain belül) a kohézió és a konvergencia fogalmai. Mit is értünk ezeken a kifejezéseken? Ha a megfelelő magyar szavakat keressük ezeknek a fogalmaknak a megértésére, akkor a felzárkózásként és az unió országainak gazdasági-területi társadalmi egységességeként lehetne ezeket a kifejezéseket lefordítani. Vagy hogy a tagadás oldaláról közelítsünk: az ország olyan felemelkedő pályán járjon, amely nem jár együtt egyes régiók, jelentősebb társadalmi csoportok, vagy pedig a hazai kis- és középvállalkozások jelentős tömegének leszakadásával vagy lesüllyedésével. Vajon ezen az úton haladunk-e? – cikkem erre a kérdésre keresi a választ.
Az ország kettészakadása nem új keletű jelenség, s legalább három területen vizsgálandó. A legismertebb terület a szociális megosztottság bántó jelenléte, azaz, amikor nagy tömegek szinte reménytelen felzárkózási esélyt nyújtó szegénysége mellett egy szűk körű, de nagyon gazdag réteg egyszerre van jelen a társadalomban. A másik terület a gazdaság, ahol is előfordulhat, hogy egy erős – általában multinacionális tulajdoni hátterű – vállalati csoport mellett a kis- és középvállalkozások fejlődési lehetősége igencsak korlátozott, s ez utóbbi szereplők szinte csak a vegetálás szintjén működnek. A harmadik vizsgálandó kérdéskör a területi folyamatok alakulásának elemzéséből áll. Az unió ugyanis folyamatosan monitorozza a régiók gazdasági fejlődését, s hosszú távú, szisztematikus támogatási politikával próbálja mérsékelni a leszakadást. Éppen most jelent meg egy új statisztika arról (a Magyar Nemzet február 20-i száma tudósít róla), hogy az unió határain belül az átlagos fejlettségi szint 75 százalékát 70 régió nem éri el. Sajnos ebből a 70-ből 6 Magyarországon van. Ha még pontosabban akarnánk fogalmazni, akkor csak a Budapestet magában foglaló régió tartozik az elfogadhatóan gazdag részbe.
Ha csak a területi folyamatokat vizsgáljuk, akkor máris megállapítjuk, hogy az ország területének nagyobb részén bizony nem a felzárkózás, hanem a leszakadás a jellemző. Rendelkezésre áll ugyanis egy évtizedes idősor, amely 1995-től 2004-ig bemutatja nekünk az országunk megyéinek egy főre jutó GDP-jét (gazdagságát, illetve fejlettségét). Az adatok elemzése megdöbbentő felismerésekhez vezet: a mindenkori országos átlaghoz képest Budapesten kívül mindössze három megye tudott előrelépni. Csupán a fővárosi agglomerációs helyzetéből sokat profitáló Pest megyének, és az iparosításban és tőkevonzásban látványos eredményeket felmutató Komárom-Esztergom megyének sikerült érezhetően felzárkóznia. Abszolút és relatív értelemben is fejlődött még Győr-Moson-Sopron megye. Ezzel azonban már végére is értünk a sikertörténeteknek.
A mindenkori országos átlaghoz képest a többi 16 megye mind visszaesett, s jó néhány olyan megyéje van az országnak, ahol ez nagyon látványosan (talán a tragikus jelző szerencsésebb lenne) történt. A legnagyobb visszalépést Tolna megye produkálta, amely egy évtized alatt a megyék rangsorában a hatodik helyről a tizenharmadikra (!) esett vissza. Szintén jelentős és fájó Csongrád és Békés megye visszasorolása (előbbi a tizenkettedikről a tizennyolcadikra, míg az utóbbi az ötödikről a kilencedikre zuhant). A legszegényebb két megye továbbra is Nógrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg.
Ám az igazi probléma nem a sorrendiség változása – bár az ott élőknek ezt az állítást nem nagyon lehetne bebizonyítani. Az igazi gond az, hogy a leggazdagabb és a legszegényebb megye közti különbségek tovább nőttek, s egy évtized alatt a háromszoros szorzó közel négyszeresre fokozódott. Kistérségi szinten ez a hányados eléri a nyolc-tízszeres mértéket is! Ráadásul mindez még olyan összetételben is történt, hogy ha azt vizsgáljuk, hogy hány megye nem érte el 1995-ben és 2004-ben az akkori országos átlag 70 százalékát, akkor megdöbbentő felismeréshez jutunk. Míg a kilencvenes évek közepén csupán két ilyen megyéje volt az országnak, addig a legutóbbi statisztikai adat szerint már hét. S a tendencia továbbra sem biztató.
Ráadásul a szakemberek Magyarországon mintegy 1,5-2 millióra teszik a szegények számát, s ezekből a szerencsétlen emberekből 800 ezerre becsülhető a lényegében éhező, elviselhetetlen lakáskörülményekkel bíró, úgynevezett mélyszegény. Szintén sokkolónak tűnik az a statisztika, hogy csupán az elmúlt évben 20 százalékkal csökkent a vállalkozói igazolványok száma: ennyien hagytak fel a reménytelennek látszó tevékenységükkel vagy adták fel az esélyt a vállalkozásuk működtetésére. Azt, hogy az ország kétségtelenül megjelenő gazdasági fejlődése alapvetően a külföldi tulajdonú nagyvállalkozások miatt következett be, legjobban az Orbán Viktor kérésére egy éve elkészült úgynevezett Fehér Könyv támasztotta alá.
Mit hoz a jövő, illetve módosít-e ezen a helyzeten a szinte már megváltásként emlegetett uniós pályázatok remélhetően sikeres menedzselése? Mivel jövő időről van szó, így válaszok még nincsenek, csupán valószínű forgatókönyvek. Nem vitatható, hogy a megszorító szocialista intézkedések következtében gyorsul az infláció, nő a munkanélküliség, lassul a gazdasági növekedés, s a szürkegazdaság erősödése mellett romlik a fizetési fegyelem, nő a csődök és felszámolások száma (ahol már így is európai éllovasok vagyunk), s fokozódik a bizonytalanság.
Ha sorra vennénk mindezen következményeket, akkor bizony mindannyian arra a keserű végkövetkeztetésre jutnánk, hogy az előbb felsorolt jelenségek egytől egyig a legnehezebb helyzetben lévőket sújtják a legjobban. Relatív értelemben azonban a polgári középosztály lesz mégis a legnagyobb vesztes, hiszen közülük nagyon sokan fognak szinte reményvesztetté válni, s leszakadni a szegények táborába. Az állam nem tudja majd a fokozódó szociális igényeket kielégíteni, amely problémát a szocialisták újabb adókkal, a már eddig is nagyon szűk teherviselő réteg újabb megsarcolásával próbálják majd valószínűleg kezelni.
Az uniós pályázatok ma még bizonytalanok, hiszen először is jól meg kell írni azokat, majd sikeresen le kell lobbizni. Ezután lehet csak a megfelelő önrésszel és sokszor jelentős késedelemmel megszerzett forrásokat felhasználni. Ráadásul a pénzeket nem arra kapjuk (már amit megkapunk), amire szeretnénk, vagy amire a leginkább szükségünk lenne. A legfrissebb hírek szerint középpontba állított úgynevezett pólusvárosi programokkal nem a területi felzárkózást, a nagy projektekkel nem a hazai kis- és középvállalkozókat, s a korábbinál sokkal nagyobb önrész megkövetelésével pedig megint csak nem a felzárkózni akaró vállalatainkat célozzák meg. Persze így nagyobb a remény egy gyorsabb megvalósulással és jobb felhasználással kecsegtető forrásszerzésre. (Azt a feltételezést, hogy ezt a döntést nem az idő és a praktikussági szempontok, hanem egy, a polgárosodás erősítésétől merőben eltérő tudatos politika vezérli – nos, ezt meg sem merem említeni.)
Csak az a kérdés, hogy mi ennek a szocialista kormányzásnak az ára? Leszakadásban, süllyedésben, kirekesztettségben. Biztos, hogy nehéz lenne ezt a társadalmi kárt és rombolást számszerűsíteni, pedig nagy szükség lenne rá. S akkor odaírhatnánk ezt a számot a szocialisták által az elmúlt fél évtizedben felhalmozott irdatlan adósságállomány mellé. 2007 az esélyegyenlőség éve az Európai Unió tagországaiban. A cikk ismeretében jogosan vethető fel a kérdés: Magyarország tényleg az unió tagja?

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)