Nemzet a mínuszban

Bravó! „Azonosító lesz, vipera nem lesz” – fut végig a szalagcím a televízió képernyőjén. Örülnünk kellene? Bizonyára. Tizenhat évvel a szabad parlamenti választások után annak kell örvendeznünk, hogy – igaz, egyelőre csak ígérete szerint – nem veri meg a magyar rendőrség a magyar állampolgárt a ’48-as magyar forradalom ünnepén. Bravó! Csak így tovább. Talán még hálásnak is kell lennünk a Gyurcsány&Tsai cégnek – melyet valamilyen rejtélyes oknál fogva magyar kormánynak hívnak –, ha nem lövik meg, nem tartóztatják le, nem verik meg, nem szégyenítik meg gyerekeinket, ismerőseinket, jómagunkat.
Bravó! Ez azért eredmény. Az ellenzék éjt nappallá téve azon dolgozik, hogy kegyeskedjék ember módra viselkedni és az állampolgárban is embert látni a mi pénzünkből fönntartott magyar rendőrség. Tiszta haszon, hogy evvel vannak elfoglalva. Addig se tökölnek a gazdasági programjukon, nem igaz? Közben el lehet mondani az istenadta népnek, hogy csakis és kizárólag a kormányzat ért a programokhoz.
Meg kellene hatódnunk netán, ha nem tapossák össze március 15-én a rend őrei a magyar zászlót? Ha nem üldözik a kezükben zászlót lengető lányokat, és nem teperik le a kitárt karral, fegyvertelenül feléjük menetelő fiúkat? Milyen ország ez? Miért kellene hálásnak lennünk olyasmiért, ami egy szabad országban evidencia? Már látom lelki szemeimmel a március 20-i, kedd esti műsort, ahol azon örvendezik négy kormánypárti politikus karöltve a kormánypárti riporterrel az egyetlen (kakukktojás) ellenzéki társaságában, hogy lám, lám, egyetlen magyar állampolgárnak sem folyt ki a szeme rendőri ütlegtől, lövedéktől, nagy eredmény ez, elvtársak, érdemes volt megtartani a XX. kongresszust.
Akár lesz előre hozott választás, akár nem, akár csak 2010-ben nyílik lehetőség leváltani ezt a kormányt, akár még akkor sem – egy pillanatra se veszítsük el józan eszünket, arányérzékünket. Ma Magyarországon nemcsak gazdaságilag vagyunk súlyos mínuszokban, hanem a hétköznapjaink, a normáink, az erkölcsi állapotaink, az állampolgár és a közrend védelme szempontjából is. Bármit tesz és bármit nem tesz a mai kormány az ország talpra állásáért, mindaz, amit eddig cselekedett, megbocsáthatatlan vétkekkel terhelte meg működését. Mínuszba kényszerültünk, és ha elérjük végre a nullát, ne hálálkodjunk Gyurcsányéknak! Mert a közrend nem plexibura a Parlament körül, amely alatt védve vannak a kormánypolitikusok. A közrend és az állampolgár biztonsága egymástól nem függetleníthető és egymással szembe nem állítható. A közrendet soha nem az állampolgár ellen kell védeni, mint tette azt rendőrségünk október 23-án. A közrendnek nem a Gyurcsány&Tsai cég személyes biztonságát kell garantálnia, hanem kivétel nélkül minden magyar állampolgárét, s még a hazánkban tartózkodó külföldiekét is.
Most a magát konzervatív mintapártnak deklaráló csoport vezetője azt javasolja, hogy március 15-én virággal emlékezzünk. Vagyis még a nemzeti zászlót is mellőzzük. Tessék mondani, kokárdát szabad föltenni? Vagy inkább csak a sál, a kabát alá? Netán biztosítótűvel erősítsük inkább a bőrünk alá? Mert ott kevésbé látszik? Az a kis seb meg majd begyógyul?
Nem kell több seb.
Titkoljuk, akik vagyunk? Tagadjuk meg azokat, akik ezzel a zászlóval a kezükben estek el ’48-ban vagy ’56-ban? Össznépi gyávaságot tetszenek javasolni? Kokárda helyett esetleg tűzzünk inkább egy vadkenderszálat a gomblyukba? Azt bizonyára nem kifogásolná a hazai média.
Észre sem vesszük, hogy mekkora mínuszban vagyunk. Olyan ügyekért harcolunk, amelyek hat-nyolc évvel ezelőtt evidenciák voltak. Olyan célokat tűzünk ki, amelyeket egyszer már elértünk, mielőtt visszavetettek volna minket. Mint egy őrült lóversenypályán, Magyarország erejét megfeszítve üget mínuszai felől a Nagy Nulla irányába. A lelátón a kormánycsapat, a segítőik és a lekötelezettjeik üldögélnek. Hajszolnak minket, és drukkolnak, hogy beérjünk a célba, mert különben nincsen nekik uniós zsozsó. A futamot persze úgy határozták meg, hogy verítékben ússzon az, aki a pályára kényszerül.
Sörényünk loboghat az iramban? Zászlónk a szélben nem loboghat? Az Árpád-sávról már félig-meddig lemondtunk a békesség kedvéért. Most dobjuk félre a trikolórt is? „Egy szál virág” – ez lenne az új jelszó? Miért nem inkább az „Egy csók és más semmi”? Hajlás a kézre. Csók a lábra. Szóvá ne tegyük, mert rögvest antiszemiták leszünk, ha nem tetszik nekünk Dobrev Klára negédeskedésbe bújtatott vádaskodása. Mindenesetre sikerült neki az esztendő legostobább mondatát kipréselni magából, miszerint Ferit a népek akkor jobban szeretnék, ha elválna tőle, és nem átallott zsidó származására utalni. Ezzel Gyurcsányné asszonyság utólag jól lepiszkolta azt a Magyarországot, amelynek keresztény polgárai életük kockáztatásával bújtatták, megmentették a nagyanyját. Gyurcsányné asszonyság méltó a férjéhez. Ahhoz az emberhez, aki legutóbbi interjújában ismét beszennyezte Magyarországot, ahol szerinte „soha nem volt annyi antiszemita megnyilvánulás, mint most” – ezt tudta mondani a londoni The Times újságírójának.
Egy kiló rágalmat szétszórt egy morzsányi érdekért. Egy liter nyálba bemártotta az ország címerét. Egyre többen vannak azok, akiknek kezd elegük lenni. Biztató fejlemény: a napokban többen, idősebb zsidó asszonyok betelefonáltak Csintalan Sándor műsorába. Szót kértek, hogy elmondhassák, miért undorodnak az antiszemitázó Gyurcsánytól. Aki az ő felmenőik szenvedése mögé bújik. Tanulságos volt a fölháborodásuk. Köszönet, hogy erőt gyűjtöttek, és hangot adtak véleményüknek, amelyet a liberális értelmiség bűnös módon elfojt. Pedig nem ártana most már észre térni, mert az ő bőrükre is megy a Gyurcsány-féle játék, ha ezt közülük ma még csak kevesen veszik is észre.
Persze föl lehetne fogni lazábban is ezt a The Times-interjút. Gondoljunk arra, hogy mivel Gyurcsány neve Nyugat-Európában a hazudozás szinonimája lett, ha meghallják tőle azt, hogy Magyarországon soha ekkora antiszemitizmus nem volt, mint most, tudni fogják, hogy ennek valószínűleg az ellenkezője az igaz. De sajnos Londonban nem annyira Magyarország az érdekes, mint az a tény, hogy egy hazudós magyar miniszterelnök még mindig a népszerűségét totálisan elvesztett, távozófélben lévő Tony Blairt tartja példaképének. Ez ott jó vicc lehet. Gyurcsány fordított Dugovics Tituszként Blairbe csimpaszkodva visszaröptetné magát a mélyből a várfokra, midőn kijelenti, hogy „a visszavonulás a demokratikus politikusok közös sorsa”. (De milyen fura, rezignált állítás ez! Mintha ott lenne mögötte egy sóvárgás: bezzeg, ha diktátor lehetnék, sose vonulnék vissza!)
Gyurcsánynak egy analógia a bukott Blairrel még mindig jobb, mint egy párhuzam Hornnal vagy a félrepöccintett Medgyessyvel. „Felemelkedünk, majd elbukunk. Minden sztár elbukik egyszer, ez lesz az én sorsom is. A kérdés csak az, hogy ez mikor következik be” – ezzel zárja Gyurcsány az interjút. Remek. Eszerint ő úgy érzi, még nem bukott meg a politikája. Sztárnak tartja magát. Megdobálják tojással, paradicsommal, nem tud kilépni úgy a kocsijából, hogy ne röpüljön felé valami naturlandtermék, de ő a csúcson van.
Hogyisne lenne a csúcson a pápai szegény aszszony milliárdos fia. Soha nem fog lemondani. Magyarország romokban heverhet, mögöttünk lehet nyolc petíció, havi húsz tüntetés, megnyert önkormányzati választás, három népszavazás nyolcvanszázalékos részvétel mellett, tiltakozhatunk hajnaltól estig, fölemelheti dorgálón mutatóujját az Európai Néppárt, alagutat vájhatnak a tíz kicsi körmükkel a tüntetők a Kossuth téri metrómegállótól a 2-es villamos sínpárja alatt a Parlamentig – Gyurcsány mindezen csak mosolyog. A sztármosolyával. Önszántából soha, semmilyen körülmények közt nem mond le, hiszen szerelmes önmagába és a hatalomba.
Egy lánynak valamikor egy fiú azt írta egy kockás füzetből kitépett papírra: „Akkor is szeretlek, ha megdöglesz belé.” A lány elköltözött egy másik városba, és titkosította a telefonszámát.
De hova költözzünk mi ebből a jobb sorsra érdemes országból?

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő