Ostromállapot az egészségügyben

Sokan nem látják a nagy hangon reklámozott változtatások („fejlesztés”, átalakítás) mögött zajló valóságot, azt, ami az egész céljuk, azt, ami ezen változások következtében néhány éven belül történik a magyar egészségüggyel. A hangoztatott szólamok több csúsztatást, hazugságot tartalmaznak, az emberek tudatos megtévesztését és félrevezetését szolgálják. A magyar egészségügy tudatos pusztítása, tönkretétele zajlik a megtévesztett tömegek szeme láttára.
Nem igaz az, hogy az egészségügyért külön fizetni kell mindenkinek, mert szinte mindenki megfizetett már ezért. A mostani idősek egész életük munkájával, a befizetett járulékok által. A fiatalabbak akár egy-két év munkaviszonnyal befizettek annyit a közösbe, ami ellátásukat lehetővé tenné, ha az utóbbi öt év sorozatos gazdasági baklövései és a felelőtlenül felvett dollármilliók (kölcsön) visszafizetési részletei nem vinnék el a teljes személyi jövedelemadó-összeget, amit egyébként az egészségügyre, oktatásra fordíthatnánk.
Hazugság, hogy kevés a 300 forint vizitdíj. Ha többféle vizsgálatra kell menni, akkor ez sem kevés. Nem kevés, ha fel kell íratni az eddig nem receptköteles Algopyrint, Demalgont és a többit. Nem kevés, mert ez a beetetés szaka, de később bármikor emelhető az összeg, és emelkedni is fog. Önáltatás azt hinni, hogy nem lesz ez az összeg előbb-utóbb 1000, 2000, illetve több ezer forint.
Nem igaz, hogy az ellátás színvonala emelkedni fog. Kórházakat zártak, zárnak be, a megmaradt kórházaknak kevesebb ágyon kell ugyanannyi beteget ellátniuk, egyre kevesebb pénz jut a központi költségvetésből az egészségügyre. Kevesebb pénzért, kevesebb helyen, kisebb ágyszámmal csak rosszabb ellátást tudunk nyújtani. Az elkótyavetyélt nógrádgárdonyi tüdőgyógyintézetet az itteni betegektől vették el, az érte kapott pénz nem a magyar egészségügyet gazdagította, nem az emberek ellátását tette jobbá, hanem egy lelkiismeretlen, hatalmával visszaélő vállalkozót tett még gazdagabbá. Ugyanez a sors vár a Szabolcs utcai kórházra, a Budai MÁV Kórházra (mindenféle hamis, álságos ígéret ellenére), a svábhegyi gyermek-tüdőgyógyászatra, az Országos Pszichiátria és Neurológia Intézetre (Lipót) és még számos vidéki, illetve fővárosi kórházra.
A fekvőbeteg-intézetek leépítése mellett az Országos Mentőszolgálat tönkretétele teljes mértékben ellehetetleníti a magyar egészségügyet. Hamarosan eljuthatunk oda, hogy nem lesz hova és nem lesz mivel kórházba küldeni a betegeket. Az otthon maradt, kórházi ellátásra szoruló beteg egészsége károsodik, illetve előfordulhat, hogy az ellátás késlekedése miatt meghal.
Összegezve az eddigieket, úgy tűnik, hogy a most ránk kényszerített változások oda vezetnek, hogy a lakosság jelentős része (egyes becslések szerint egyharmada) kiszorul a jelenlegi egészségügyi ellátásokból, mivel nem lesz elég pénze a növekvő ellátási díjak kifizetéséhez, a lakosság másik része az eddigi ellátási színvonal töredékét fogja kapni jelentős pénzbefizetési tehertétel mellett. A magas szintű ellátás a gazdagok szűk rétege számára lesz elérhető, és megfizethető. Az emelkedő közüzemi díjak (rezsiköltség), az emelkedő árak (élelmiszer), valamint az elértéktelenedő forint miatt egyre nehezebb lesz a megélhetés. A terhek olyan mértékű emelkedése várható, amely a társadalom kettészakadásához vezet. Az eddigi szegény réteg (a mostani szegények) lecsúsznak a létminimum közelébe (milliós tömeg), velük együtt lecsúszik a most még középréteghez tartozó szintén jelentős csoport (nekik még van munkájuk, van hol lakjanak, eddig tudták fizetni a rezsit), amely csoport a fent részletezett drasztikus tehernövekedést szellemi és anyagi tartalék hiányában nem fogja tudni felvállalni. Ez a lecsúszott réteg, amely először fog kiszorulni a most átalakításra kerülő egészségügyből, tehát nem kap majd ellátást.
Mivel az eddig vázolt folyamat első lépései a most meghozott rendeletek (pl. vizitdíj), ezek megvalósulásának akadályozását erkölcsi kötelességemnek érzem, ezért nem szedek vizitdíjat. A jelenlegi demokráciának kikiáltott, valójában diktatórikus rendszer ezt nem engedni majd, és bizonyosan valamilyen kényszert fog alkalmazni, de jelen helyzetben nem látok más módot arra, hogy egyet nem értésemet kifejezzem. Nagyon félek, hogy nem sok idő telik el, és a fenti aggályok beigazolódnak, nagyon fontos, hogy saját érdekünkben milyen ellenlépéseket teszünk, mert ezek a változások családtagjaink, barátaink és saját magunk egészségét, sőt életét fogják érinteni, veszélyeztetni.
Az orvosi eskümben arra tettem ígéretet, hogy a beteg, a rászoruló embert segítem és igyekszem gyógyítani, tehát azt látom el, aki rászorul. A jelenlegi változások azt akarják rám erőszakolni, ami az orvosi esküvel ellentétes, azt ugyanis, hogy csak azt lássam el, aki fizet érte. Meggyőződésem, hogy az eskünkhöz hűnek kell maradnunk, még akkor is, ha olyan törvényeket hoznak, amely esküszegésre kötelez. Ne feledjük, hogy a diktatúrában a törvény betartása a hatalom (sokszor ördögi, pusztító) céljainak kiszolgálását eredményezi, és az ellenszegülés (még oly kicsiny is) a túlélést szolgálja. Az ellenvetésről, hogy egyedül vagy kevesen úgysem tehetünk semmit, a dévai ferences Csaba testvér szavai jutnak eszembe: „Ahol pedig nagy a sötét, ott egy szál gyertya is világít.”

Szabó Gergely
A szerző orvos