Jó volt hallani a minap az ellenzék vezetőjének a nyilatkozatát egy egészen másfajta emberképről, társadalomról. Mivel az ember jóra van teremtve, van a magyar embereknek erejük arra, hogy képesek legyenek olyan eredményesen dolgozni, hogy normális egészségügyet és oktatást teremtsenek azoknak, akik rászorulnak, a közösségi szolidaritás elvét gyakorolva. Feltéve, ha hagyják őket. Nos, a jelenlegi kormány nem hagy minket. A megtermelt javak nagy részét pénzbehajtóként elveszi, önző céljaira használja vagy értelmetlen beruházásokra (kormányzati negyed, Gyurcsány költözése stb.), ami szintén köreik zsebét tömi. Így nem jut a betegeknek, tanulóknak, nyugdíjasoknak. A balliberálisok is ismernek egyfajta szolidaritást, azt érdekszolidaritásnak nevezik. Én teszek valami jót veled, de elvárom, hogy azonnal visszaadd, lehetőleg kamatostul. Így folyik az értelmetlen beruházások munkáinak elosztása, így aztán persze, hogy nem marad pénz normális egészségügy vagy oktatás, de egy nyugdíjrendszer finanszírozására sem.
Befektetést várnak a rászoruló kiszolgáltatottaktól. De azok sokszor nem tudják visszaadni, nem tudnak „befektetni” pénzt saját sorsuk jobbá tételére. Gondoljunk csak egy súlyos betegre, aki például nem gyógyul meg, vagy egy tehetséges gyermekre, akinek a taníttatását szegény szülei nem tudják fedezni.
Hogyan van kiút ebből az állapotból? A rendszerváltozás talán mára maradt egyetlen vívmánya, hogy néha lehet véleményt mondani, szavazni, és ez befolyással lehet a közállapotokra. A legfontosabb, hogy ne higgyük azt, hogy nekünk Gyurcsány Ferencet vagy Kóka Jánost kell meggyőzni. Még ők sem az ellenségeink, hanem csak önmaguké. Rájuk is mondta a kereszten Jézus, hogy „bocsáss meg nekik, Atyám, nem tudják mit cselekszenek”. Nekünk viszont azokkal kell békeszerző párbeszédet folytatni, akiket még nem szállt meg a rosszakarat. Azzal a több millió, alapvetően jó szándékú, de megtévesztett honfitársainkkal, akik akarva-akaratlanul hatalomra segítették a jelenlegi kormányt.
Óriási a kormánypártok médiatúlsúlya, de a személyes párbeszéd munkahelyeken, társaságban, vendéglőkben, szülői értekezleten mindenhol messze felülmúlja a balliberális média lehetőségeit, akármennyi pénzt és egyéb előnyt kapnak a kormánytól. De csinálni kell. És ez nehéz. Nehéz szóba állni a közönyös, magukba forduló, hiszékeny, megtévesztett honfitársainkkal a lakótelepeken, de akár a bankvilág, médiavilág gazdagjaival, akik azért látszólag jól elvannak. Lehet, hogy elvannak, de nem élnek. Mint a darazsak, szurkálják kifelé a közönyösség, gyűlölet fullánkjait. De tudjuk, hogy a darázs belehal a saját csípéseibe. Szeretettel kell megszólítani őket, hogy érezzék, nagy közönyösségemben, magányomban valakit érdekel, hogy mi van velem.
Hogyan lehet ez? Talán a debreceni asszony sem dobja ki az ablakon a gyerekeit és ugrik utánuk, ha ilyesmit érzett volna. Elgondolkodtatni, nem meggyőzni akarni őket. Hogy meginduljon belül a lelkiismeret hangja. Először egy köszönés, aztán egy érdeklődő szó, beszélgetés, később egy vacsorameghívás és így tovább. Mindig indulat nélkül, harag nélkül. Szent örömmel vagy éppen szent közömbösséggel. Kemény kritikát persze kell mondani, de sose az emberi személyről, hanem a cselekedeteiről. Az emberi személy megítélése Isten dolga ugyanúgy, ahogy az ördögtől megszállott ember gyógyítása is. Csak ő tudja ezt elvégezni, mi csak közvetítők lehetünk, ha külön felkér erre. Ami a mi dolgunk, felkérés nélkül, az a személyes megszólítása a becsapott honfitársainknak. Mi a békeszerzés erejével végezzük napi párbeszédeinket és akkor, ha ezt megtettük nap mint nap, a többit nyugodtan rábízhatjuk a gondviselésre.
A szerző orvos, idegsebész
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
