Célprémiumot érdemelne az az SZDSZ-es propagandista, akinek a fejéből kipattant a mobilpatikák ötlete. A rövid távú politikai és a hosszú távú üzleti érdek ilyen mesteri ötvözése nem mindennapi leleményességre vall. Remek mézesmadzag az ellenfél szilárd bázisának fellazításához, az idős falusi emberek megszédítéséhez, ugyanakkor mélyszántás a patikaláncok majdani vidéki meggyökerezéséhez. Az Orbán Viktor által Tusnádfürdőn felvázolt harapófogó-szituáció tipikus példájával állunk szemben: a koalíció az elesetteknek ígér valami csekélységet, hogy a nemzeti közép társadalmával szemben felsorakoztassa őket a külföldi nagytőke érdekei mögé, amely azután nem csekély profitot könyvelhet el. A konkrét üzleten is, nem szólva arról, ha hasonló trükkök százaival – amelyekről a választóknak nem kell tudniuk – netán ismét választást nyer, bebiztosítva a most eléggé kétséges perspektívájú egészségbiztosítási bizniszt.
A Fidesz tipródhat, melyik ujját harapja meg. Ha elveihez ragaszkodik, kiállva a hazai kisegzisztencia-vállalkozók mellett, kénytelen ellenezni az ötletet, amint ezt végül meg is tette. Akkor viszont vele szemben a kormány kerül az esélyegyenlőség bajnoka, a szegény falusi öregek gyámolítója kényelmes szerepébe, aki házhoz viteti a betevő gyógyszert, míg az ellenzék utazásra kényszerítené a fájós lábú időseket. Hallgathatott volna persze a Fidesz, ha képes lett volna megállni, hogy ne tüzeljen azonnal minden kísérleti lufira. A gyógyszerészkamara nélküle is megvívta volna – s az eddigi tapasztalatok szerint valószínűleg el is veszítené – a maga harcát. Ha viszont már megszólalt, meg kellene próbálnia elmagyarázni, ha nem is feltétlenül a mobilpatikák potenciális közönségének, de a harapófogóba szorítani kívánt nemzetiközép-társadalom minél nagyobb részének, mire megy ki a játék.
Elmagyarázni például, miért hasznos (majdnem) mindenkinek a hazai egzisztenciavállalkozók helyzetbe hozása. Ez persze nem is olyan könnyű feladat, mivel az ellenfél propagandaeszközei másról sem szólnak, mint a „szabad verseny” dicséretéről, a verseny árleszorító hatásáról, s előszeretettel bélyegzik meg a létükért küzdő gyógyszerészeket, orvosokat azzal, hogy feudális előjogaikhoz ragaszkodva szabotálják a jövő fényes ormaira vezető reformokat. Az ellenzék dolgát valamelyest megkönnyíti ugyanakkor, hogy e reformok valódi természete már rövid távon is lelepleződött. A kis üzleteket birtokló gyógyszerészeket védő korlátozások eltörlésével ugyanis máris elkezdődött a nagy patikaláncok terjeszkedése, ami nem éppen a verseny erősödését, mint inkább a nagy halak erőfölénnyel való visszaélését vetíti előre. Másrészt az árcsökkentő propagandaígéretek megalapozatlanságát maga a Mol-üzlethálózat vezetője igazolta, közölve, hogy áraikban igyekeznek a gyógyszertárak áraihoz igazodni, s csak kevés terméket adnak – nem olcsóbban, hanem drágábban. A kormány sorozatos megtévesztései keltette közhangulatban tehát nem is olyan reménytelen az újabb ígéretek megalapozottságát – az analógiára rámutatva – megkérdőjelezni.
Ám ennél is fontosabb a hazai (kis) tulajdonlás igazi értelme, hogy tudniillik a tevékenység haszna idehaza marad. A nemzetet sanyargató megszorítások, minden „reform” indoka és ürügye a pénzügyi egyensúly megbomlása. Nos, a külföldi tulajdonosok – az egyensúlyt rontva – biztosan kiviszik a profitot az országból. A hazai vállalkozók közül azonban még akár a legnagyobbak is jelentős részben idehaza fektetik be, vagy költik el a nyereségüket. A legelemibb érdekünk tehát, hogy a külföldi cégek térhódítását mindazokon a területen, ahol magyar konkurenciát szorítanak ki, tesznek tönkre, korlátozzuk, ahogy csak lehet. Tudjuk, uniós tagállamként hivatalosan nem nagyon lehet, de azt is tudjuk, hogy nem hivatalosan az öszszes tagállam minden lehetséges és lehetetlen eszközzel erre törekszik. A gyógyszerpiac megkötései igen célirányos hazai vállalkozásvédő eszközök (voltak).
A szerző újságíró, szerkesztő
origo.hu
Itt vannak a legfrissebb adatok, így áll a Duna tetőzése Budapesten
