2014. május: globális politikai földrengés

A magyar jobboldal páratlan sikert ért el a vasárnap befejeződött európai parlamenti választáson.

A vezető német lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung hétfői fő cikke A nagy földrengés címmel foglalta össze azt, ami történt. És ezzel messze nem volt egyedül sem a francia, sem a brit lapok harsogó címei között. A brit The Guardian szerint az EU még soha nem szembesült olyan legitimitási válsággal, mint most, az EP-választás nyomán. „Aberdeentől Athénig, Lisszabontól Lipcséig a 2014-es európai választás összehangolatlan, de közös lázadást jelez a tagállami kormányok ellen, és lázadást az európai projekt válság utáni prioritásai ellen” – írta a lap.

Brüsszel viszont mintha nem értené, miről van szó. Barroso bizottsági elnök a letaglózó eredményekre reagálva a régi imamalmot forgatta a feje fölött, s a félmilliárd uniós polgár egyre nagyobb részének szemében nevetségessé vált „értékeket” emlegette. Holott most arról van szó, hogy az Európai Unió vezetését nyakon ragadta a valóság. Úgy, hogy a szorítás már soha nem fog elernyedni.

A trend túlnő Európán. A földünk két legnagyobb demokráciájában, Indiában és az Európai Unióban májusban tartott szavazások végeredménye halálosan megrázta az uralkodó globális rendszer ideológiáját. Ez Magyarország túlnyomó többsége számára a politikai stabilitás és a gazdasági prosperitás korszakát ígéri. A májusban történt változások az elkövetkező évtizedekben teljesen átformálják a ma ismert világot. „Ha a rendszerellenes lázadás erői nem is kerültek többségbe, egyértelműen megváltoztatták Európa realitásait, és az európai vezető réteg reflexszerű válasza, amely szerint minden válságra »még több Európa« a megoldás, még soha került szembe ilyen mértékű kihívással. E lázadás figyelmen kívül hagyása öngyilkossággal érne fel” – így a Guardian. Tény, hogy az uniós „establishment” május 25-étől kezdve nem fog nyugodtan aludni. Ha rosszul reagál, valóban szétesik az Európai Unió.

A demokráciák szélesebb világában a helyzet még ennél is súlyosabb.

A hónap második hetében véget ért indiai választások eredményeként nyolcszázmillió szavazó elsöprő többsége tette le a voksát Narendra Modi, a hindu ultranacionalista Baratija Dzsanata Párt jelöltje mellett. A felekezeti intoleranciától tartó külföldi elemzők a választás előtti napokban hangot adtak félelmüknek, hogy a két atomhatalom, India és a muzulmán Pakisztán között ismét pattanásig feszülhetnek az ellentétek. Mi történt helyette? Egy történelmi megbékélés első lépése: Modi meghívására hétfőn Újdelhibe érkezett Navaz Sarif, Pakisztán miniszterelnöke, hogy jelen legyen az indiai kormányfő beiktatási ünnepségén, a béke üzenetét hirdetve. Ilyen látogatásra most került sor először a két ország kapcsolatában. Ami hatalmas lecke a „zéró tolerancia az intoleranciával szemben” nótát fújóknak. A hivatalába beiktatott indiai miniszterelnök 2005 óta nem léphet be az Egyesült Államokba, mert vízumtilalmi listára tették, miután az irányítása alatt álló Gudzsarat államban 2002-ben mintegy kétezer muzulmánt öltek meg a legnagyobb kegyetlenséggel. Mivel Amerikában sem a fennen hangoztatott elvek, hanem az erő és a siker számít, Modi földcsuszamlásszerű győzelme után Barack Hussein Obama amerikai elnök azonnal meghívta őt washingtoni látogatásra. Amit Modi nem siet teljesíteni. Mert emlékezetében él, hogy míg az Egyesült Államokból ki volt tiltva, addig ötször látogatott Japánba és háromszor Kínába, ahol Hszi Csin-ping elnök, döbbenetes előrelátással felismerve a tartományi kormányzó súlyát, maga fogadta. Modi már most bejelentette, hogy júliusban Brazíliába utazik a BRICS országok találkozójára, ahol Hszivel és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel találkozik, így egészen biztos, hogy Obamával csak szeptemberben válthat szót, amikor New Yorkba érkezik az ENSZ közgyűlésére.

A világ hatalmasat változott: míg az ázsiai vezetők óriási népi támogatással kormányoznak, addig Obamát 26 százalékos népszerűségében csak az örvendeztetheti meg, hogy így is kenterbe veri Francois Hollande szocialista francia elnököt. A külpolitikai kudarcokat gyűjtő, de azért szívügyének tekintett izraeli–palesztin vitát oly sok erőfeszítés után rendezni ismét gyengének bizonyuló Washington „polarizált, stagnál és diszfunkcionális” – írta David Brooks a New York Times május 21-ei számában. Megállapította, hogy „az egész nyugati világon az emberek undorral tekintenek kormányukra”, majd feltette a kérdést: „Vajon hosszú távon hanyatlófélben van-e a demokrácia?” Ezután pedig felfedezte – a Pesti Hírlap után 22 évvel – a párját ritkítóan sikeres és hatékony Szingapúr vonzó modelljét, valamint Kínát, ahol, akárcsak Szingapúrban, a legjobb diákokat választják ki kormányzati munkára.

Ázsia politikailag is változik. Nemcsak egyre sikeresebb, de egyre nacionalistább is lesz. Nem csak India. Irtózatosra növekedett gazdasági hatalmával Peking a politika és a honvédelem terén egyre öntudatosabban cselekszik. Abe Sinzó japán miniszterelnök elődjeivel szakítva büszkén látogat el a Jaszukuni-szentélybe, hogy tisztelegjen a második világháborúban elhunyt japán katonák előtt. Ebben a temetőben A kategóriájú elítéltek (a második világháborúban a legsúlyosabb bűnök elkövetői) is nyugszanak. A kormány át kívánja írni a pacifista alkotmányt, hogy az ország katonailag aktívabban léphessen fel a konfliktusok rendezésére.

A nacionalizmus ázsiai feléledése riadalmat is keltett. A Financial Times május 23-ai cikkét e veszélyekről így kezdte: „Indiának új miniszterelnöke van, Ázsia mind a négy legerősebb nemzetét most harcias nacionalista vezeti.” A cikk írója érdekes módon az orosz elnököt is ázsiai vezetőnek tekinti. Amire Putyin a maga módján reagált. Orbán Viktor miniszterelnök, majd Barack Obama kinyilvánított ázsiai nyitása után az orosz elnök ugyanebbe az irányba lépett, méghozzá igen nagyot. Putyin és Hszi Csin-ping május 21-én Sanghajban aláírta a korszakos, 400 milliárd dolláros földgázszállítási üzletet. Ezzel az orosz elnök vagy harminc évre – minimum a szerződés idejére – Kína felé fordult. Európa pedig tovább szőheti befolyása növeléséről szép álmait. Ázsia hatalmainak egyöntetű politikája az, hogy nem avatkoznak be más államok belügyeibe, leszámítva természetesen a határ- és területi vitákat, illetve a kifejezetten ellenük irányuló, belpolitikai természetű támadásokat. Ez a világ számos országának, így hazánknak is előnyös. Hiszen Magyarország belügyeibe már beteges méretekben avatkoznak be a tengerentúlról és a kontinensen. Washingtonnak, amely a hidegháború után egyetlenegyszer nem kifogásolta, hogy a környező országokban a magyar kisebbséget még anyanyelve használatában is diszkriminálják, harminc törvényhozója írt tiltakozó levelet, amiért Budapesten történelmi tényt, a német megszállást jelképező emlékművet emelnek. Egyértelműen „valamennyi áldozatnak”, mint olvasható lesz a szobor talapzatán. A szelektív beavatkozás Brüsszelre is jellemző. Miközben az uniós bürokraták a tyúkketrecek kötelező méretnövelésével teszik versenyképtelenné a tenyésztők termékeit, némák a kollektív bűnösséget fenntartó Benes-dekrétumok ügyében éppen úgy, mint például a baltikumi orosz kisebbség súlyosan negatív megkülönböztetésével kapcsolatban.

Európának elege lett a kettős mércéből, az EU „értékeinek” üres pufogtatásából, miközben nemzedékek kallódnak el munka nélkül, és ezrek követnek el öngyilkosságot végső elkeseredésükben. Elege van a szinte korlátlan bevándorlásból. Ami különösen erősen mutatkozott meg a hazai balliberális ellenzék által halálra szeretett Franciaországban, Nagy-Britanniában, Dániában, valamint Olaszországban, Belgiumban és Görögországban. Abból is elege lett Európának, hogy a máskor az átláthatóságot követelő Európai Unió és az Egyesült Államok hét lakattal lezárt termekben alakítja azt a transzatlanti kereskedelmi és befektetési partnerséget, amelynek eredményeként szélnek ereszthetjük az adatvédelmet, a biztonsági szabványokat, és kontinensünket rákkeltő anyagokkal és génmódosított szeméttel fogják megfertőzni. Erről a „teljesen szabad” nyugati sajtó hallgat, miközben ezrével írja rólunk velejéig hazug cikkeit, a Jobbikot eszközként felhasználva a Magyarország elleni hangulatkeltésre és rágalmazásra. Hogy csak az elmúlt napok rajtunk csattanó hazugságaiból kettőt idézzek, e sajtó szerint a Jobbik a budapesti kormány koalíciós partnere, és Magyarországon a nők helyzete rosszabb, mint Szaúd-Arábiában. Jegyezzük meg: az elmúlt húsz évben egyetlen kínai médium sem gyalázta sem Magyarországot, sem a magyarokat, és nem hazudott rólunk. A választók növekvő hányadának az olyan Európai Unióból is elege van, amely bizottsági elnökeként egy olyan volt luxemburgi kormányfőt akar kinevezni, akiről Thomas Pikkety, a francia „rocksztár” közgazdász május 15-én azt nyilatkozta az uniós Euroactive portálnak: „Meglepő, amikor az EB-elnök egy adóparadicsomból jön.”

A magyar jobboldalnak külön káröröm, hogy a szélsőjobboldalinak bélyegzett Nemzeti Front abban a Franciaországban nyerte meg az EP-választást, amelynek sajtója naponta ontotta cikkeit „Viktátor” „Orbanisztánjáról”, miközben saját háza égett. A szicíliai omerta fogadalmát betartva hallgattak arról, hogy míg a Jobbik hivatalos álláspontja szerint ők csak meg akarják reformálni az uniót, addig Marine Le Pen ki akarja vezetni belőle a népét. Az a pártvezető, aki – mint tavaly lapunknak egy nagyinterjúban elmondta – biztos benne, hogy 2017-ben Franciaország elnöke lesz, és akkor leállítja a bevándorlást is. A tegnapi New York Timesban Roger Cohen, a lap egyik vezető publicistája riadt cikkében ezt elképzelhetőnek tartotta. Manuel Valls francia miniszterelnök pedig azzal reagált Marine Le Pen győzelmére, hogy „olyan megrázkódtatás, olyan földrengés, amelyre Európa valamennyi vezetőjének válaszolnia kell”.

Az unió harmadik legnagyobb gazdasági hatalmát, Nagy-Britanniát lázba hozó Farage-mánia eredményeként ott szintén egy olyan párt, a UKIP vitte el a legtöbb voksot, amely ki akar lépni az unióból. A kontinens talán legjobb szónoka győzelme után azt mondta: „Azt akarom, hogy ne csak Nagy-Britannia hagyja ott az Európai Uniót, de Európa is.” Amihez hozzá kell tennünk, az Európai Bizottság részére végzett újabb felmérés szerint az Európai Unióba vetett bizalom a 2007-ben mért 57 százalékról 31-re zuhant.

Görögországban a nagyon karizmatikus Aléxisz Cíprasz nyerte a választásokat, akinek radikálisan baloldali, a globalizmus embernyomorító vonásait bíráló, megszorításellenes Sziriza pártjának programja legalább öt milliméterre áll a jobboldali magyar választók szívétől. Harmadiknak pedig a Jobbiknál messze radikálisabb Arany Hajnal futott be.

Az uniónak otthont adó Belgiumban a győztes a Flandria elszakadásáért harcoló, latinul is folyékonyan beszélő Bart De Wever pártja, az Új Flamand Szövetség (N-VA) lett. És ha még ez sem elég arra, hogy hazai balliberálisaink nyugtalanul aludjanak az elkövetkező években: a szeplőtelen liberális méhben megfogant skandináv minta-Dániában a populista, szélsőjobboldalinak nevezett, bevándorlásellenes Néppárt vitte el a pálmát.

A nyugati politikusok és a sajtó földrengésként jellemezte, ami május 25-én történt. Való igaz, csakhogy itt nem valamiféle múló földmozgásról, hanem rázkódásaiban és morajlásaiban is egyre erősödő folyamatról van szó. A véleményoldalain gyomorforgatóan háborúpárti és uszító Wall Street Journal neokonzervatív szerzői tegnapi cikkükben iszonyatos jövőt vizionálnak Európának és a világnak, felemlegetve az ázsiai nacionalizmus vészterhes térnyerését. Úgy érzik, az új Európai Parlament blokkolni fogja a transzatlanti kereskedelmi és beruházási tárgyalásokat is. Csakhogy ennek az ellenkezője a valószínűbb. A májusi választások eredményeként felszabadult folyamatok ennél sokkal vidámabb jövőt vizionálnak. Harcot hirdettek a gazdasági pangásnak, a megszorításnak, a rettenetes munkanélküliségnek. Vagyis mintha a magyar gazdaságfilozófia súlypontjaira mondanának egyre többen globális igent Indiától Európáig. Kontinensünkön az európai egyesült államok modellje helyett a szuverenitás, a brüsszeli centralizáció fellazítása lett az új trend. Egyre többen tűzik ki célul még Skócia, Katalónia és Flandria elszakadását is. Úgy tűnik, nem a hazai balliberálisok rózsaszínű álma – az egyesült transzatlanti kormányzat – felé gyalogolunk.

Bennünket különösen megörvendeztet a jobb híján ’68-asok ideológiájának nevezhető kötelező világnézeti egyeduralom korszakának megindult lebomlása. Mi sem jellemzi ezt jobban, mint az egyik hatvannyolcas vezéralak, Daniel Cohn-Bendit, a most leváltott Európai Parlament zöldpárti frakciója társelnökének bejelentett brazíliai nyugalomba vonulása. Míg ő dicső múltján merenghet, Ipanema és Copacabana túlzsúfolt strandjain rá-rákacsintva az ott labdázó kisgyerekekre, addig mi arra gondolhatunk, a mind nagyobb szuverenitást követelő erők egyetlen képviselője sem fogja a demokratikusan megválasztott Magyarország képviselőjét kidagadt nyaki erekkel üvöltözve Chávez-féle diktátornak nevezni. Óriási tévedésben vannak azok, akik azt hiszik, az ázsiai és európai politikai földrengés háborút hoz. Annak épp az ellenkezőjét. A „toleranciáról”, a „szélsőségekről”, a „populizmusról” iparszerűen visítozó, békétlenséget szító provokátorok fokozatos eljelentéktelenedését és annak reményét, hogy végre azokat a hatalmas bajokat orvosolhassuk, amelyek miatt emberek nyomorognak, mert kizsigerelik őket, s közben megmérgezik földünket és élelmiszereinket.