Mindent átfogó misztériumok

A gyermeket világra hozó anya az organikus létezés eleven példája.

Az anya szó hallatán bennem felmerül egy másik, hasonló hangzású szó is, s ez így hangzik: „íny”. Amikor a világra jövünk, aprócska, fogatlan íny-emberek vagyunk csupán, mohón keressük az életet adó anyatej forrását, az emlőt; az élethez pedig az anya a legelső, a legtermészetesebb útvezető. Az anyaság szentsége viszont abból a felfoghatatlan misztériumból táplálkozik, amely mindig is körüllengte az anyaságot, s amelyet a tudomány soha nem lesz képes elemi szálaira szedni vagy eltüntetni. Az anya szavunk képlékenységét, plasztikusságát sokféle szóösszetétel is jelzi. Belőlük veszek most sorra néhányat.

Földanya. E szó a legáltalánosabb jelentést szimbolizálja. A földet glóbuszunk számos pontján tisztelték anyaként, kezdve az ókori görögök Gaia-kultuszától egészen az Andok hegyláncai között megfogant Pachamama-kultuszig. Ebben ama mély hódolat fejeződik ki, amellyel az öntudatára ébredő ember viseltetik a Mindenség iránt. Fokozatosan feldereng ugyanis előtte: a földanya nélkül csak létezésre képtelen – és arra méltatlan – lény volna. S a világ hajnalkorának embere ráébredt arra is, hogy tiszteletét a legméltóbb módon úgy tudja kifejezni, hogy magát a földet is anyának tekinti, az élet ama forrásának, ahonnan minden más fakad.

A földből vétettünk. S ezáltal vétettünk is ellene, mert egyedi lényekként mertünk kiszakadni belőle, mertünk leválni róla. E merészségért bűnhődni fogunk, mégpedig úgy, hogy visszatérünk hozzá, porrá leszünk. Dosztojevszkij egyik regényében (A Karamazov testvérek) van egy idekapcsolható, feledhetetlen jelenet, amikor Aljosát, a hívő keresztényt eltölti a föld iránt érzett mérhetetlen szeretet öröme: „Ujjongással teli lelke szabadságra, téres-tágas helyre vágyódott. Föléje borult a csöndesen tündöklő, csillagokkal teli ég beláthatatlanul széles boltozata. A zenittől a látóhatárig még halványan húzódott a kettős Tejút. A mozdulatlanságig csendes, friss éjszaka takarta be a földet. A főtemplom fehér tornyai és aranykupolái ragyogtak a zafírkék égen. A ház körül, az ágyásokban elaludtak éjszakára a pompás őszi virágok. A földi csend mintegy összeolvadt az égivel, és a föld titka egybeért a csillagokéval Aljosa csak állt, bámult, majd mintha lekaszálták volna, a földre rogyott. Nem tudta, miért ölelte át a földet, nem tudott számot adni magának, miért vágyódott olyan ellenállhatatlanul, hogy megcsókolja, csókolja az egészet, de sírva, zokogva, a könnyeivel öntözve csókolgatta, és rajongva megesküdött, hogy szeretni, örökkön-örökké szeretni fogja.” Számomra azért példaértékű e megrendítő pillanat, mert azt szimbolizálja, hogyan jut el a hívő ember a teremtett világ keresztény elképzelésétől a földdel mint földanyával történő misztikus egyesülésig. Aljosa áhítatában azonban kifejeződik a pravoszláv orosz ember eredendő földszeretete, kozmocentrizmusa is. Ez az érzés a keleti kereszténységre – amelyen még nem ütött rést az arisztoteliánus, a modern nyugati ember technológiai világfelfogását is megelőlegező skolasztika – mindig is erőteljesen jellemző volt.

Sokatmondó, hogy a földanyát, a földet – mint rendezett, szép világegészt – megillető jogokat nem valamelyik fejlett nyugati nagyhatalom foglalta törvénybe először, hanem az a Bolívia, amelyet a Nyugat – más szempontból, talán nem is alaptalanul – gyakran elmarasztal (Földanya-törvény, 2010). S nem véletlen az sem, hogy a földanya legracionálisabb megszentségtelenítésének ötlete épp a napnyugati tudósok elméjében fogant meg, ti. akkor, amikor azzal kezdtek intenzíven foglalkozni, hogy az emberiségnek (vagy egy részének, hogy melyiknek, arról persze hallgatnak) egy másik égitestre kell majd átköltöznie, ha életben akar maradni – miután szülőhelyét, a földanyát végleg lakhatatlanná tette.

Anyaföld. E szó jelentésköre az előzőénél szűkebb. Azt a tapasztalatot fejezi ki, hogy az ember nem csupán a Föld egészét, a glóbuszt tekinti szülőanyjának, hanem ugyanilyen érzéssel kötődik a glóbusz ama keskenyebben behatárolható részéhez, ahol történetesen napvilágot látott, ahová családja, nyelve, hagyományai kötik. A szülőföld megnevezéssel sok nyelvben vetekszik az anyaföld, vagy épp egy szintre kerül vele. Tény persze másfelől az is, hogy e kifejezés számos nyelvben maszkulin jelleget öltött (Vaterland, patria stb.); ennek hátterére most nem térek ki, ám a magyarban megmaradt a feminin kötődés. S ez meghittebb, bensőségesebb kapcsolatra utal. Ebben a metaforikában benne rejlik az elemi biztonság áhítása és megkapásának képzete, ami másfelől ki is tágul, és a felnőtt ember esetében manapság erősebben telítődik az anyaföld gondozása kapcsán elvárható viszontkötelesség, -kötelezettség jegyeivel, mint az előbb említett földanya esetében.

Családanya. Nem tudom, mikor honosodott meg nyelvünkben e szó, de gyanítom, nem tekinthet vissza hosszú múltra. A fenti jelzővel való kiegészítés első pillantásra felesleges szószaporításnak tűnik, hiszen – a maga általánosságában nézve – ugyan milyen közegben, milyen vitális környezetben tűnhet fel az anya, ha nem a családban? Mintha azzal, hogy egy nőt családanyának nevezünk, ma olyan tulajdonságot is hangsúlyoznánk, amely arra irányítja rá a figyelmet, hogy volt időszak, amikor az anya, a nő eltávolodott a családtól, s most vállaltan ismét visszatér hozzá. S vajon hová távolodott el korábban? Minden bizonnyal az emancipált nő életét élte – vagyis karriert épített, dominánsan a hivatásának élt, s most lám, ismét családanya lett belőle. Vagyis a szóból, a pleonazmus mellett, lehetetlen nem kiérezni bizonyos lekezelő, majdhogynem lenéző hangsúlyt.

Korunk szóhasználata szerint tehát az számít nevesítve családanyának, aki – legalábbis időlegesen – felhagy az élethivatás, a szakmai karrier művelésének magasabb rendű tevékenységével, és életét a családnak szenteli. Innen nézve tehát a „családanya” a női emancipáció látásmódjának nyelvi szüleménye. Ez pedig az élethivatásban megtestesülő önmegvalósítást elvileg magasabb rendűnek tekinti a családközpontú életvitelnél. A másik oldalon viszont épp ennek az időközben pejoratívvá vált jelentésnek az ellensúlyozására találták ki a „főállású családanya” szóösszetételt. Ez utóbbi azt hirdeti, hogy a családközpontú élet is jelentheti a magas színvonalú önmegvalósítás legfőbb terepét. A nyelvi kifejezés szintjén azonban egy szemantikailag vitatható jelentésű szót annak bővítményével próbál meg korrigálni, egy hibát másik hibával kijavítani. E ponton nehéz igazságot tenni, s nem is az én tisztem. Kiútként javaslom, ne válasszuk szét szükségtelenül azt, ami eredendően összetartozik; ám a konkrét megvalósítást bízzuk magukra az édesanyákra.

Béranya. E szóösszetétel megjelenésével mintha egy liftakna mélyére zuhannánk. Pedig több nyelvben is elfogadott, általánosan használják. Azt a jelenséget nevezik meg vele, amikor az anyaság legtisztább misztériumát, a szülést bevonják a kereskedés világába. Holott a jelenség mögött álló orvosi szempont – önmagában véve – akár még elfogadható is volna. Mármint az a cél, hogy azoknak is lehessen vér szerinti gyermekük, akik gyermeket szülni nem képesek. Ám a másik emberen való segíteni akarás ösztöne itt már kereszteződik a pénz és a hatalom által vezérelt érdekekkel. Merthogy – noha a pontos statisztikákat nem ismerem – gyaníthatóan nem sok olyan nő van, aki „bérmentve”, vagyis bármiféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül adná oda a testét ilyesfajta célra. S valószínűleg csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak a béranyafogadás luxusát – már ahol ezt egyáltalán lehetővé teszik a törvények –, a szegények viszont nem, bármennyire vágynának ők is saját gyermekre. Másként szólva az anyaság bizonyos vonatkozásban itt már a kufárkodás szintjére esik vissza.

S most megállunk egy pillanatra. Az említett négy szóösszetétel és a mögöttes jelentéstartalom pontosan leírható ívet fut be. Az organikusság felől indul, s a mechanikusságnál köt ki. Az ember, a maga eredetét tekintve, egy minden ízében organikus lény. Az eleven, élő világból emelkedett ki egykor, de még napjainkban, a hatalmas technikai fejlődés csúcsvidékén is az organikus világhoz kötődik a legerősebben. Az emberi észnek – eredendően – az organikus természetet kellett volna követnie, kisegítenie. Az ész azonban idővel egy gigászi mechanikus hatalom megteremtőjévé és irányítójává vált, ott és annyira avatkozik bele a természetes folyamatokba, ahol és amennyire csak ereje engedi. Jelenleg ott tartunk, hogy az organikus – jobban mondva az, ami még megmaradt belőle – a mechanikus hatalom csapdájába esett, és kiszolgáltatott helyzetbe került.
A gyermeket világra hozó és felnevelő anya viszont az organikus létezés eleven példája. S valahányszor csak egy új kis jövevény érkezik a világba, anyja őt fürkésző, első pillantásában ott tükröződik a földanya boldog megnyugvása is.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár