Mindent átfogó misztériumok

A gyermeket világra hozó anya az organikus létezés eleven példája.

Sokatmondó, hogy a földanyát, a földet – mint rendezett, szép világegészt – megillető jogokat nem valamelyik fejlett nyugati nagyhatalom foglalta törvénybe először, hanem az a Bolívia, amelyet a Nyugat – más szempontból, talán nem is alaptalanul – gyakran elmarasztal (Földanya-törvény, 2010). S nem véletlen az sem, hogy a földanya legracionálisabb megszentségtelenítésének ötlete épp a napnyugati tudósok elméjében fogant meg, ti. akkor, amikor azzal kezdtek intenzíven foglalkozni, hogy az emberiségnek (vagy egy részének, hogy melyiknek, arról persze hallgatnak) egy másik égitestre kell majd átköltöznie, ha életben akar maradni – miután szülőhelyét, a földanyát végleg lakhatatlanná tette.

Anyaföld. E szó jelentésköre az előzőénél szűkebb. Azt a tapasztalatot fejezi ki, hogy az ember nem csupán a Föld egészét, a glóbuszt tekinti szülőanyjának, hanem ugyanilyen érzéssel kötődik a glóbusz ama keskenyebben behatárolható részéhez, ahol történetesen napvilágot látott, ahová családja, nyelve, hagyományai kötik. A szülőföld megnevezéssel sok nyelvben vetekszik az anyaföld, vagy épp egy szintre kerül vele. Tény persze másfelől az is, hogy e kifejezés számos nyelvben maszkulin jelleget öltött (Vaterland, patria stb.); ennek hátterére most nem térek ki, ám a magyarban megmaradt a feminin kötődés. S ez meghittebb, bensőségesebb kapcsolatra utal. Ebben a metaforikában benne rejlik az elemi biztonság áhítása és megkapásának képzete, ami másfelől ki is tágul, és a felnőtt ember esetében manapság erősebben telítődik az anyaföld gondozása kapcsán elvárható viszontkötelesség, -kötelezettség jegyeivel, mint az előbb említett földanya esetében.

Családanya. Nem tudom, mikor honosodott meg nyelvünkben e szó, de gyanítom, nem tekinthet vissza hosszú múltra. A fenti jelzővel való kiegészítés első pillantásra felesleges szószaporításnak tűnik, hiszen – a maga általánosságában nézve – ugyan milyen közegben, milyen vitális környezetben tűnhet fel az anya, ha nem a családban? Mintha azzal, hogy egy nőt családanyának nevezünk, ma olyan tulajdonságot is hangsúlyoznánk, amely arra irányítja rá a figyelmet, hogy volt időszak, amikor az anya, a nő eltávolodott a családtól, s most vállaltan ismét visszatér hozzá. S vajon hová távolodott el korábban? Minden bizonnyal az emancipált nő életét élte – vagyis karriert épített, dominánsan a hivatásának élt, s most lám, ismét családanya lett belőle. Vagyis a szóból, a pleonazmus mellett, lehetetlen nem kiérezni bizonyos lekezelő, majdhogynem lenéző hangsúlyt.

Korunk szóhasználata szerint tehát az számít nevesítve családanyának, aki – legalábbis időlegesen – felhagy az élethivatás, a szakmai karrier művelésének magasabb rendű tevékenységével, és életét a családnak szenteli. Innen nézve tehát a „családanya” a női emancipáció látásmódjának nyelvi szüleménye. Ez pedig az élethivatásban megtestesülő önmegvalósítást elvileg magasabb rendűnek tekinti a családközpontú életvitelnél. A másik oldalon viszont épp ennek az időközben pejoratívvá vált jelentésnek az ellensúlyozására találták ki a „főállású családanya” szóösszetételt. Ez utóbbi azt hirdeti, hogy a családközpontú élet is jelentheti a magas színvonalú önmegvalósítás legfőbb terepét. A nyelvi kifejezés szintjén azonban egy szemantikailag vitatható jelentésű szót annak bővítményével próbál meg korrigálni, egy hibát másik hibával kijavítani. E ponton nehéz igazságot tenni, s nem is az én tisztem. Kiútként javaslom, ne válasszuk szét szükségtelenül azt, ami eredendően összetartozik; ám a konkrét megvalósítást bízzuk magukra az édesanyákra.

Béranya. E szóösszetétel megjelenésével mintha egy liftakna mélyére zuhannánk. Pedig több nyelvben is elfogadott, általánosan használják. Azt a jelenséget nevezik meg vele, amikor az anyaság legtisztább misztériumát, a szülést bevonják a kereskedés világába. Holott a jelenség mögött álló orvosi szempont – önmagában véve – akár még elfogadható is volna. Mármint az a cél, hogy azoknak is lehessen vér szerinti gyermekük, akik gyermeket szülni nem képesek. Ám a másik emberen való segíteni akarás ösztöne itt már kereszteződik a pénz és a hatalom által vezérelt érdekekkel. Merthogy – noha a pontos statisztikákat nem ismerem – gyaníthatóan nem sok olyan nő van, aki „bérmentve”, vagyis bármiféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül adná oda a testét ilyesfajta célra. S valószínűleg csak a tehetősebbek engedhetik meg maguknak a béranyafogadás luxusát – már ahol ezt egyáltalán lehetővé teszik a törvények –, a szegények viszont nem, bármennyire vágynának ők is saját gyermekre. Másként szólva az anyaság bizonyos vonatkozásban itt már a kufárkodás szintjére esik vissza.

S most megállunk egy pillanatra. Az említett négy szóösszetétel és a mögöttes jelentéstartalom pontosan leírható ívet fut be. Az organikusság felől indul, s a mechanikusságnál köt ki. Az ember, a maga eredetét tekintve, egy minden ízében organikus lény. Az eleven, élő világból emelkedett ki egykor, de még napjainkban, a hatalmas technikai fejlődés csúcsvidékén is az organikus világhoz kötődik a legerősebben. Az emberi észnek – eredendően – az organikus természetet kellett volna követnie, kisegítenie. Az ész azonban idővel egy gigászi mechanikus hatalom megteremtőjévé és irányítójává vált, ott és annyira avatkozik bele a természetes folyamatokba, ahol és amennyire csak ereje engedi. Jelenleg ott tartunk, hogy az organikus – jobban mondva az, ami még megmaradt belőle – a mechanikus hatalom csapdájába esett, és kiszolgáltatott helyzetbe került.
A gyermeket világra hozó és felnevelő anya viszont az organikus létezés eleven példája. S valahányszor csak egy új kis jövevény érkezik a világba, anyja őt fürkésző, első pillantásában ott tükröződik a földanya boldog megnyugvása is.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár