Csontváry – miután az „angyali szózat” arra hívta fel, hogy váljék a világ legnagyobb napútfestőjévé, Raffaellónál is nagyobbá – a lengyel messianizmust idéző ambíciókkal vágott bele tizenhat éves festői pályájába.
„Én, Kosztka Tivadar, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondottam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelem- és bőségben volt részem. De elhagytam hazámat, mert el kellett hagynom, és csak azért, hogy életem alkonyán gazdagnak és dicsőnek lássam. E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam és a gyakorlatban festményben átvihessem” – írja.
A Csontváry Kosztka Tivadar most megnyílt életmű-kiállításáról szóló beszámolók gyakran idézik meg Pablo Picassót és Bernáth Aurélt, a két festőművész véleményét szembeállítva. Picasso az elbeszélések szerint Csontváry 1948-as párizsi kiállításán egy órát töltött a festményekkel zárt ajtók mögött, s élményeit úgy foglalta össze: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.” Bernáth Aurél ez idő tájt az elmebetegek festészetéről értekezett Csontváry kapcsán. Egyszerű olvasatban a „zseni” Picasso felismerte a másik zsenit, míg a „retrográd” Bernáth nem – ám ez a hamis olvasat. Állításaik kiegészítik egymást: mindkettőben van igazság, bár egyik sem ragadja meg a valóságot.
Tény ugyanakkor, hogy a párizsi kiállítás után Csontváry festményei az ötvenes években a Szépművészeti Múzeum pincéjében porosodtak összetekerve, s csak később került itthon a tűrt kategóriába. Ugyanakkor az is hamis feltevés, hogy Csontváry „dekadens” művészetét a kommunista rendszer elvből ignorálta: a kilencvenes évek közepén stockholmi, rotterdami és müncheni tárlata is visszhangtalan maradt. A mindent valahová besorolni akarók nem tudták a „naiv, őrült” művészt hová tenni.
Tagadhatatlan, hogy Csontváry skizofrén volt, ám ez önmagában semmit sem von le egy ember értékéből. Ráadásul az elváltozott személyiség is képes hatalmas művészi, intellektuális teljesítményre, elég csak John Nash Nobel-díjas matematikusra gondolnunk, vagy Csontváry másik nagy magányos – és szintén autodidakta – pályatársára, Gulácsy Lajosra. S bár nem volt mestersége minden fogásának birtokában, hatni tud, tökéletlenségében is tökéletes, a napút színeit pedig mégiscsak megtalálta. A „világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket” – ahogy Szigethy Gábor írja tanulmányában.
Pilinszky szerint Csontváry művészete nyílt titok, amelynek megfejtéséhez talán Jankovics Marcell jutott a legközelebb, amikor tanulmányában beszámol arról, hogy Huszárik Zoltán Csontváry című filmjében a taorminai görög színház romjait stoptrükk technikával rögzítette arról a helyről, amelyet Csontváry is választott.
A filmrészlet és a festmény teljesen más képet mutat: Csontváry alkotásának egyes részleteit ugyanis más és más napszaknak megfelelő fény világítja meg. Több idősík jelenik meg látszólag egy pillanatban: mi ez, ha nem az időtlenség, a mindenség megragadása? Meglehet, hogy nem lett nagyobb Raffaellónál, de ez keveseknek sikerült. Érdemes Csontváryt felfedezni, fejet hajtani a magányos cédrus előtt.
