Európa egy ideje már a saját gondjaival, az ukrán és a görög válsággal, valamint a rázúduló menekültekkel van elfoglalva, s eközben észre sem veszi, hogy keleti határainál, az Urál és a Csendes-óceán közötti térségben jelentős geopolitikai változások zajlanak. A világ első számú nagyhatalma, az Egyesült Államok ezzel szemben nemcsak észrevette Kína és Oroszország közeledését, hanem tesz is annak érdekében, hogy a két hatalom ne találjon egymásra. Ugyanúgy, ahogy időről időre megakadályozza azt is, hogy szorosan együttműködjön az egyébként egymásra utalt Európai Unió és Oroszország.
A washingtoni stratégák ugyanis nagyon jól tudják, hogy a világ változik, átalakul, Amerikának azonban változatlanul nem áll érdekében a pozícióira veszélyes hatalmi szövetség megerősödése Eurázsiában. Erről szól részben az ukrán válság is, és még inkább az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti, a Kína felemelkedését, illetve az atlanti olvasatban Oroszország jelentette visszatérő fenyegetést ellensúlyozni hivatott szabad kereskedelmi egyezmény (TTIP). Sőt, e logika mentén momentán Washington számára még ennél is fontosabb a 12 országot tömörítő, a világ GDP-jének 40 százalékát felölelő, Kínát azonban a szabad kereskedelemből kihagyó, s ezzel Peking mozgásterét szűkítő Csendes-óceáni Partnerség (TPP) tető alá hozása.
Míg a Nyugat mindenekelőtt Kína felemelkedésére koncentrál, az orosz sajtó már arról értekezik, hogy Peking és Moszkva közeledésével alakul az új világrend keleti pólusa. Különösen megerősödtek ezek a hangok, amikor a közelmúltban Ufában egyszerre tartották a BRICS, a sanghaji csoport és az Eurázsiai Gazdasági Unió csúcstalálkozóját. E találkozók középpontjában a gazdasági növekedés inspirálása és a versenyképesség erősítése mellett a nyugati diktátumon túllépő, többpólusú világrend kialakítása állt. A Nyugat erre idáig inkább csak legyintett, mondván, e kezdeményezések egyik motorját, Oroszországot komoly gazdasági válság sújtja, míg a kínai növekedés korlátait éppen a pekingi tőzsde beomlása jelezte. Az elemzők előszeretettel utalnak a BRICS országai közti gazdasági, politikai, kulturális és mentalitásbeli különbségekre, idézve, hogy a kínai nemzeti össztermék 28-szor nagyobb Dél-Afrikáénál, míg négyszerese az orosznak vagy az indiainak.
Az önbizalomtól duzzadó elemzésekbe ugyanakkor már aggodalom is vegyül, s egyre többen figyelmeztetnek arra, hogy a gazdasági mutatók tekintetében az immár saját fejlesztési bankkal is megerősített BRICS országai a XXI. század közepére megelőzik a nagy ipari hatalmakat. E vélemények szerint nem lehet félvállról venni a feltörekvőket, helyet kell adni nekik a világ átalakulásáról zajló politikai viták asztalánál. Sokan gondolják azt is, hogy éppen az Oroszország elszigetelését célzó törekvések lökik Moszkvát Peking karjaiba. E figyelmeztetéseket alátámasztják a moszkvai elitben egyre erősödő hangok, amelyek nemcsak a világot, de magát az orosz társadalmat is igyekeznek meggyőzni a Peking iránti szerelem erősödéséről. Sokakban merülhet fel ezek után a kérdés: Oroszország keleti nyitása mennyiben több, mint a világpolitika és a világgazdaság Ázsiába áthelyeződő súlypontjának kissé megkésett követése? Megengedheti-e magának Moszkva, hogy teljesen elforduljon Európától? Mennyire fogadja tárt karokkal a közeledést Peking, nem eltúlzottak-e a kínai partnerséghez fűzött orosz remények? A Kreml számára ez a tánc valójában halálos tangó-e, avagy új lehetőség, tényleg egy új geopolitikai pólus alakulása?
Az orosz–kínai kapcsolatok látványosan intenzívvé válása tény. Mutatják ezt a mezőgazdaságtól az internet szabályozásán át az űregyüttműködésig az élet szinte minden területét átfogó, idén aláírt egyezmények, élükön a 400 milliárd dolláros gázüzlettel. A Földközi-tengeren tartott közös hadgyakorlat mellett jelképes gesztus az is, hogy a náci Németország felett a II. világháborúban aratott győzelem 70. évfordulójának a nyugati politikusok döntő többsége által ignorált ünnepségein Hszi Csin-ping volt a díszvendég Moszkvában. A nagy összeborulás értelmezését illetően ugyanakkor óvatosságra int, hogy bár a kétoldalú elszámolásban a dollárral szemben egyre nagyobb teret nyer a jüan és a rubel, 2015 első negyedévében a tavalyi esztendő hasonló időszakához képest 30 százalékkal esett a kereskedelmi forgalom. De az is elgondolkodtató, hogy az energetika mellett az együttműködés orosz szempontból legfontosabb szegmense a hadiipari export, ugyanakkor Peking hosszú távú szerződést kötött Washingtonnal is a katonai kooperációról.
Mindez arról árulkodik, hogy az orosz–kínai kapcsolatokra jellemző Amerika-ellenes póz mögött pekingi részről határozott pragmatizmus húzódik meg. Így a rá érezhetően egyre jobban nehezedő amerikai nyomás ellensúlyozására a kínai vezetés látványosan demonstrálja az eurázsiai együttműködést, ám az is egyértelmű, még hosszú ideig nem kész arra, hogy szembeforduljon az Egyesült Államokkal. Már csak azért sem, mert nem akarja elveszteni az amerikai piacban rejlő lehetőségeket. S folytathatnánk a sort azzal, hogy energiaéhségét Kína messze nem csupán az orosz gázzal és olajjal kívánja csillapítani, és szükségleteinek 40 százalékát már most Közép-Ázsiából fedezi. Az orosz gáz csak jelentős árengedménnyel nyerhetne nagyobb teret a kínai piacon, ez azonban már a Gazprom számára kérdőjelezné meg az együttműködés megtérülését. Jellemző az is, hogy Peking visszatáncol a Szibéria Ereje nevű gázvezeték finanszírozásától, sőt a cső kínai területen futó részét is az orosz fél pénzéből építtetné.
A moszkvai panaszokat hallva a kínai hitelezők egyébként sem nagyon sietnek a szankciók miatt forráshiányban szenvedő orosz bankok segítségére. A várt befektetések is kizárólag a kínai érdekek mentén valósulnak meg. Jó példa erre, hogy Peking 100 milliárd rubelt fektet be a Moszkva–Kazany vasútvonal építésébe. Teszi mindezt azért, mert beleillik az Új Selyemút néven ismert, Kína biztonságát erősítő és a kínai áruk Európába jutását megrövidítő, így versenyképesebbé tevő infrastrukturális beruházásba. Ez persze adott esetben Oroszországot vagy a Belgrád–Budapest vasútvonal modernizálásának finanszírozásával Magyarországot is segíti, a lényeg azonban a kínai érdek. E logika mentén kell elképzelni az Eurázsiai Gazdasági Unió és az Új Selyemút integrációját is, amely mindkét oldalt erősítheti, a kelleténél többet azonban nem kell belelátni.
Kína és Oroszország érdekei tehát a közvélekedéssel szemben paradox módon éppen útban Európa felé találkozhatnak. Ezzel Moszkva eurázsiai választ adhat az új kihívásokra, amennyiben megtalálja a kellő egyensúlyt a Kelet és a Nyugat között. Oroszország ugyanis évszázadokon át elidegeníthetetlen része volt az európai nagypolitikának, s Moszkva gondolkodásában Ázsiának nem volt önálló funkciója. A múlt században Oroszország maga vált Keletté, Kína azonban így is a látókörén kívül maradt. Most a Nyugat kizárta a köreiből Moszkvát, amely organikusan így sem válhat Keletté, s eleve tévúton jár, ha választani akar Kelet és Nyugat között. Úgy tűnik, erre nem is lesz szüksége, hiszen miközben megkésve bár, de természetes módon nyit Kína felé, Peking éppen Európa irányába törekszik. S ha az érdekek ismét egészséges módon találkoznak, az felülírja az eurázsiai térséget aktuálisan megosztó ukrán válságot is, e geopolitikai térség hatalmainak erősödése pedig további fejtörést okozhat az ebben nem érdekelt Amerikának.
