A bizalmatlanság ára

Az az eszme, amit azért agyaltak ki, hogy kiküszöbölje az emberi önzést, még önzőbbé tette az egyéneket.

A magyar társadalomnak negyed évszázad sem volt elegendő ahhoz, hogy helyreállítsa azokat a bizalmi kötelékeket, amelyek nélkülözhetetlenek egy ország sikeréhez. A bizalom és a kapcsolatteremtési, érintkezési hajlam befagyása napjainkban egész világosan észlelhető: miközben a prosperáláshoz oly fontos középrétegek nem kaptak erőre, a családstruktúra szétzilálódása továbbra is folytatódik.

Ma már jóformán minden komoly elemző egyetért abban, hogy a politikai és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ. Ez olyan másodlagos intézmények bonyolult hálózatát jelenti, ami üzleti vállalkozásokból, társulásokból, klubokból, szakszervezetekből és más önszerveződő csoportokból tevődik össze. Ennek alapsejtje pedig a család, amely által az emberek részesei lesznek a kultúrájuknak, és megkapják a szükséges készségeket, hogy a nagyobb közösségekben is helytállhassanak. Az így kiépülő társadalmi tőkének messzemenő következményei vannak a mindennapjainkra.

Több más szerző mellett Francis Fukuyama amerikai politológus, közgazdász is megfigyelte, hogy a gazdasági élet elválaszthatatlan a kultúrától, azoktól az értékektől, amelyek az erkölcshöz, a közösségi szellemhez, a családhoz, a valláshoz kötődnek. A neves gondolkodó szerint egy nemzet jólétét és versenyképességét egyetlen, mindenütt észlelhető kulturális tényező határozza meg: a bizalom szintje az adott országban. A bizalom a szabályszerű, becsületes és együttműködésre kész viselkedés elvárása egy közösségen belül a közös normák alapján, melyek olyan súlyos kérdésekkel kapcsolatosak, mint az igazság természete, vagy akár olyan világi normák, mint a szakmai követelmények és a viselkedés szabályai.

Fukuyama ennek alapján megkülönböztette az alacsony és magas bizalomszintű országokat, előbbire példa a francia és olasz, utóbbira a japán és német társadalom. Ugyan nem tért ki részletesen a posztszocialista országok bizalmi szintjére, de egy helyütt megemlíti, hogy ezekben a társadalmakban az emberek hozzájárultak ugyan ahhoz, hogy a kommunizmust a demokrácia és a kapitalizmus váltsa fel, ám az új rendszer működtetéséhez szükséges társadalmi szokások nincsenek meg bennük: mind a családok, mind az önkéntes társulások gyengék.

Az elmúlt évszázadban a kommunizmusnál talán egyetlen politikai rendszer sem tett többet azért, hogy szétverje a társadalmi közösségeket: a kis magánszektort és a civil szervezeteket könyörtelenül felszámolták. Sőt, olyan besúgóhálózatot építettek ki, ami gyakorlatilag útját állta mindazon közösségek kialakulásának, amelyek természetes viszonyok között az őszinte bizalomból táplálkoznak. Ennek következményeként a család maradt szinte az egyetlen, többé-kevésbé autonóm közösség. A közösségek szétesésével a társadalom individualizálódott és atomizálódott. Mindennek ékes bizonyítéka egy rendszerváltáskori felmérés, mely megállapította, hogy ötből csak egy magyar véli úgy, hogy a családján kívül is van számára olyan érték, amiért hajlandó lenne az életét áldozni.

A fejlett nyugat-európai társadalmakban ekkor egészen más eredmények születtek: ott a megkérdezetteknek fele nyilatkozott úgy, hogy a családjukon kívül is vannak olyan értékek, amiért az életüket adnák. De a kádárizmus nem csak sejtjeire szaggatta a társadalmat: a normaszegés egyfajta túlélési eszközzé vált. Még a kilencvenes évek végén is viszonylag sokan vélték az állampolgárok részéről megnyilvánuló gazdasági jellegű normaszegő cselekedeteket megengedhetőnek. Azt például, hogy valaki kevesebb adót fizessen be, mint kellene, a felmérések szerint a polgárok egyharmada megengedhetőnek tartotta. Továbbá azt, hogy valaki munkahelyi berendezést használjon magáncélra, a többség nem tartotta elfogadhatatlannak. Így a történelem fintora folytán az a doktrína – a szocializmus –, amit azért agyaltak ki, hogy kiküszöbölje az emberi önzést, még önzőbbé tette az egyéneket.

A kádárizmus sikeresen ölte ki a magyar emberekből az egymás iránti bizalmat. Ez a tény még napjainkban is súlyos terhet jelent a társadalomnak. Miközben a nyugati üzleti életben gyakran elég az elhangzott szó az egyezséghez, Magyarországon ma már szinte mindig szerződésben kell rögzíteni szándékainkat. Azok, akik nem éreznek bizalmat egymás iránt, végül is csak akkor tudnak együttműködni, ha mindenre pontos szabályok, előírások vannak, amelyeket meg kell tárgyalni, jóvá kell hagyni, érvényre kell juttatni, esetleg peres úton, néha kényszerítő eszközökkel. Ez természetesen pénzbe kerül, amit a közgazdászok „ügyviteli költségeknek” minősítenek. Vagyis ha egy társadalomban széles körű a bizalmatlanság, ez egyfajta adó formájában a gazdasági tevékenység minden területét sújtja. Hasonlóan, a normaszegésből származó perköltségek is olyan adónak tekinthetők, melyet a társadalomban élő bizalom megfogyatkozása miatt kell leróni.

Azonban ennél jóval nagyobb kárt okoz a magyar társadalomnak az, hogy a gazdasági együttműködés képessége nagyon alacsony: jól szimbolizálja ezt az életerős középvállalatok hiánya és a mikrovállalkozások irracionálisan magas száma, melyek hozzáadott értéke még rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Olyan kettős gazdaságszerkezet jött így létre, melyben néhány életerős külföldi multinacionális cég mellett egy kvázi életképtelen magyar vállalkozói szektor vegetál. A sokat hangoztatott GDP-adatok eltakarják ezt a kettősséget, miközben nyilvánvaló, hogy a globális versenyben képtelenség kényszervállalkozásokkal helytállni. De hiányoznak az életképes vállalati hálózatok is a hazai gazdaságból: ismert, Olaszország a világ harmadik legnagyobb iparirobot-gyártója, pedig ezen ágazatban a termelés harmada olyan üzemekből származik, ahol az alkalmazottak száma az ötvenet sem éri el. Mégis, a kitűnő hálózatosodásnak köszönhetően az olaszok leküzdötték hátrányaikat.

Ezzel szemben Magyarországon a még meglévő képességeket sem tudjuk kibontakoztatni, hiszen ehhez a legtöbb esetben nélkülözhetetlen lenne a társulás valamilyen formája. Sorolhatnánk még a példákat, hogyan öli meg a bizalomhiány Magyarországon a legígéretesebb kezdeményezéseket és innovációkat is. A következményeket ismerjük: a Világgazdasági Fórum legújabb elemzése szerint Magyarország a versenyképességi ranglistán csak a 63. helyen szerepel. Ugyan az elemzés részmutatói között nem szerepel a társadalmi tőke, a rangsorban előttünk olyan országok szerepelnek, ahol ez a tényező messze erősebb, mint hazánkban.

Mindezek miatt Magyarország legfőbb feladata ma a társadalmi bizalom magas szintjének megteremtése lenne, hiszen ennek hiánya legalább olyan mértékben akadályozza gazdaságunk fejlődését, mint a fizikai tőke szűkössége. Különös jellegzetessége a bizalomnak, hogy rendkívül nehéz kialakítani, ugyanakkor nagyon könnyű lerombolni. Az állam legfeljebb közvetett eszközökkel képes ezt erősíteni, aminek legegyszerűbb módja a társulások erősítése. Ezzel szemben hihetetlenül legyengíti a bizalmat az a kóros beidegződéssé vált gyakorlat, amikor a kormányzat kénye-kedve szerint preferálja a számára kedves vállalkozásokat. Nem véletlen, hogy a legkorruptabb társadalmakban a legalacsonyabb a bizalom szintje. Huszonöt évvel a rendszerváltás után eljött az ideje, hogy belássuk: egy csónakban evezünk. Ha a magyarság eljut eddig a felismerésig, már bizonyosan lesz üzemanyag a demokrácia és a kapitalizmus jobb működtetéséhez.