A Nádas büfé igazi külvárosi kocsma. Senki nem tudja, miért hívják Nádasnak. Nincs a környékén se tó-, se folyópart, mivel egy üresen maradt telken áll. A tetején pedig nem zsindely van, hanem közönséges hullámpala. Régen ócskapiac volt itt, az elbontott bódék emlékét már csak az összefüggő agyagmezőn felejtett csempeszigetek jelentik. Mindezen kívül nincs itt semmi, csak eldobált műanyag poharak és csikkek. Ha kicsit erősebb a szél, akkor a közeli szeméttelepről átfúj néhány kilapított tejesdobozt meg összegyűrt nejlonzacskót.
Kedvesen hangzó neve ellenére a Nádas egyáltalán nem barátságos hely. Persze a bejárat mellett álló lengőtekepálya a boldog békeidőket juttathatja az arra tévedtek eszébe. Azt beszélik azonban, hogy a Nádasban már nem véletlenül nincsenek kint se a bábuk, se a golyó. Hajdanában, amikor még létezett az ócskapiac, akkora volt itt a forgalom, hogy két banda is szeretett volna védelmi pénzt szedni. A Nádas udvarában verekedtek össze a maffiózók, szemtanúk szerint akkor váltak a legkegyetlenebbé, amikor a lengőteke bábuival kezdték püfölni egymást. Az esetnek híre ment, úgyhogy a vendégek csak akkor kezdtek visszaszállingózni, amikor már nem volt semmi könnyen felkapható a Nádasban vagy a környékén.
Ma sem ül válogatottabb társaság a ragacsos asztalok mellett. Autónepperek, zsebtolvajok járnak főleg ide, meg magukat taxisnak hazudó embercsempészek és olyan verőlegények, pénzbehajtók, akik szemrebbenés nélkül hazudják, hogy ők biztonsági őrök. Ritkán állnak csak szóba egymással. Csendben ülnek magányosan egy asztalnál, társaságuk egy fél deci szilvapálinkából vagy egy korsó vizezett sörből áll. A Nádasban folyamatosan megy a tévé, de hiába: a híradók monoton zsolozsmája itt összekeveredik a szódásüveg krákogásával, a hűtőajtó panaszos nyöszörgésével, a kotyogó vidám fütyörészésével, a csapos szüntelen sóhajtozásával. Furcsa módon ő pont azért hallatja szüntelenül a panaszát, mert a Nádas már annyira rozoga állapotban van, hogy minden nyikorog vagy zörög.
Egyetlen ajtó működik rendesen, minden járulékos zaj nélkül. Igazság szerint sokan nem is tudnak a létezéséről, mert egy jól megtermett őr áll előtte. Ahogy a Nádas nevének eredete homályba vész, úgy erről az ajtót eltakaró óriásról sem tudja senki, hogy hívják. Az sem világos, van-e fegyvere, de a közmegegyezés szerint nincs rá szüksége. Beszélik, hogy egyszer elkapott a bokájánál fogva egy hetvenkedő uzsorást, és addig rázta, hogy a fogtömései is kipotyogtak a Nádas koszos padlójára.
Ha valaki szeretne bejutni az óriás mögötti ajtón, annak egy jelszót kell mondania. Nem lehet pénzzel vagy csellel próbálkozni, az öles vasajtó csak akkor nyílik meg, ha a bekívánkozó azt suttogja halkan, hogy az avatatlanok meg ne hallják: kedvenc süteményem a puncsos méteres kalács.
Az óriás ilyenkor mindig közelebb hajol, és visszakérdez: biztos, hogy nem a rigójancsi vagy a vargabéles? Nehéz neki határozottan és keményen válaszolni, mert szúrós szemmel néz faggatás közben. Azt kell válaszolni, hogy „mind a kettőt nagyon szeretem, de a puncsos méteres kalácsnak nincsen párja”. Minden szónak stimmelnie kell, nem szabad téveszteni.
Ha belépnek a vasajtón, az autónepperek, a zsebtolvajok, az embercsempészek, a verőlegények, a pénzbehajtók újra gyerekek lehetnek. Nagy szükségük van egy kis kikapcsolódásra, különben nem tudják kellő odafigyeléssel végezni a munkájukat. Csillogó szemmel tologatják a csattogós lepkét, csereberélik kisautóikat, pörgetik a búgócsigát és építik váraikat homokból. És ami a legfontosabb: itt van az ország legjobb lengőtekepályája is.
