A Fidesz kongresszusa elé

Még van három évünk jelen és jövő átgondolására. Higgadt, érdemi párbeszédet kellene folytatni.

Az elmúlt időszakban családommal együtt mindannyiszor (két alkalommal Európa másik sarkából háromezer kilométert utazva éjjel) a Fideszre adtuk szavazatunkat, ezért nem csupán jogom, de kötelességem is megírni segítő figyelmeztetésként az alábbiakat. Pontosítok: arra a nemzeti morális és intellektuális értékrendre szavaztunk, amelyet a Fidesz vezetősége meghirdetett, és amelyről a második kétharmados győzelem birtokában mintha megfeledkezett volna. Hogy a közelmúlt történéseinél maradjunk: nem mondható etikusnak az a magatartás, amelyet a kormány a három nemzeti médium irányában (a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió), valamint a 2002-ben elvesztett országgyűlési választások után a Fidesz által beindított polgári körös mozgalom lenullázásával tanúsított. Ezek a támadások súlyos veszteségeket eredményeztek a polgári értékrendet valló szavazók soraiban.

Paradoxon, de a kormányfő korábbi kollégiumi társával történt összeveszése miatt éppen azon médiumok ellen hirdetett bojkottot, amelyek a Fidesz történetének legnehezebb időszakában mindvégig, töretlenül kiálltak mellette. Az indulati alapon a bojkottról hozott döntés enyhén szólva is szűk látókörű, tekintettel arra, hogy éppen a kormány tagjainak okoz károkat, mivel őket zárja ki a kommunikációs lehetőségekből, és nyit széles körű nyilvánosságot az ellenzék számára, amit az kellőképpen ki is használ. A Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió korrekt, naprakész, szakmailag megalapozott ismereteket közöl fontos közéleti és társadalmi problémákról. Olyan problémákról, amelyekről a kormány nem kíván tudomást venni, és amelyek – változatlan kormányzati attitűd mellett – még a bukást is borítékolják. A híradások és az elemzések a nevezett médiumokban kizárólag annyiban változtak, amennyire az alapjukat képező kormányzati magatartás változott.
Indulati alapon dönteni méltatlan egy ország első számú vezetőjéhez, és veszélyeket jelez egyéb döntései vonatkozásában is. Ezt mutatja a 4-es autópálya előrehaladott építkezéseinek leállítása, ami elsősorban a beszállító kisvállalkozókat, vagyis a kormányközeli marketingszakemberek által kreált újabb „politikai terméket”, a „keményen dolgozó kisembert” károsította. A sajtószabadság mellett a legújabb „reklámhordozó” is kapott egy nagy pofont. A harag rossz tanácsadó, ilyenkor az ember gyakran célt téveszt, mint történt jelen esetben is.

A kormányzati magatartást tekintve hasonló helyzetet látunk a polgári körök esetében is. Orbán Viktor a 2002-es választási vereséget követő kétségbeejtő helyzetben a Dísz téren elmondott beszédében így fogalmazott: „Arra van most szükség, hogy százszámra alakuljanak néhány emberből álló kis csoportok, baráti társaságok, polgári körök. Erőnk csak akkor van, ha képesek vagyunk megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát.” A felhívásra olyan robbanásszerű tömegmozgalom indult be, amely fél év alatt országszerte több mint tízezer (!) polgári kört hozott létre, és az elkövetkező négy év során – az említett médiumok mellett – általuk sikerült újjászervezni a megroppant Fideszt. Sok esetben a polgári körök öntöttek hitet az elbizonytalanodott Fidesz-vezetőkbe. A vereségből kovácsolt töretlen hitük feltűnően analóg a világháború utáni népnemzeti mozgalmak tenni akarásával, amely a romokból felépítette az országot, és amelyet azután a kommunista diktatúra megsemmisített. Az emberek csodálatos eredményekre képesek, ha hisznek abban, amit csinálnak. Az első kétharmados győzelmet követően ez a hit előbb gyengülni kezdett, majd szertefoszlott. Napjainkra már csupán alig néhány polgári kör maradt életben! A jelenlegi vezetők hagyták elsorvadni azt a polgári körös mozgalmat, amelynek hátán újabb nagyszámú, még felkészületlenebb, a karrierépítésen kívül jóformán semmihez nem értő, még arrogánsabb, gátlástalan új nemzedék telepedett rá arra az oly sokszor megcsalatott magyar polgári társadalomra, amely a Fideszre mint utolsó mentsvárra tekintett. A mai kormánynak már nem kellenek a polgári körök. Napjaink ideális szavazópolgára és kormányzati tisztviselője a Fejbólintó János, akinek nincs önálló gondolata, és kritika nélkül hajtja végre a felső utasítást. Márpedig az okos, építő kritika az, ami előrevihetné az országot. Emlékeztetnék Churchill okos szavaira: „A hatalom önteltté tesz, kihozza belőlünk, és egyúttal felnagyítja hibáinkat.” A történelem jól mutatja, hogy a Római Birodalom addig fejlődött, amíg a köztársasági Rómában bármelyik szabad római polgár kimehetett a Fórumra, ott elmondhatta gondjait, és megtehette javaslatait. A császári Róma betiltotta ezeket a lehetőségeket, a bukásnak ez is oka volt.

Bármely ország kormányzati-politikai irányítása két egymástól alapvetően eltérő vezetési módszerre épül: egyik az úgynevezett vezérelvi, másik a törzskari irányítás. A „vezérelvi” rendszerben a kormányfő valamennyi általa lényegesnek tartott kérdésben fenntartja magának a döntés kizárólagosságát. Kétségtelen, hogy a kormányzás sikerei így egyedül őt illetik, de ekként a balsikerek is az ő fejére szállnak vissza. Itt az ország szekerét lényegében „egyetlen ló” húzza, a vezető pedig saját magánál gyengébb képességű emberekkel veszi magát körül. Következésképpen ezt a módszert csakis önálló alkotóképesség híján lévő bürokratákra lehet felépíteni.

A sikeres országok kormányzati irányítását szinte minden esetben a „törzskari” módszerek biztosítják, ahol a kormányfő briliáns képességű, szakmailag felkészült, igazi profi miniszterekkel veszi körül magát. A miniszterelnök az egyes szakmai területek szerint lebontja a feladatokat miniszterei között. Ezzel a feladatok mellett a felelősséget is megosztja, szigorú rendben beszámoltatja, ellenőrzi minisztereit, következésképpen az elkövetett hibákból adódó felelősség és tekintélyrombolás veszélyeit nem ő viseli közvetlenül. Kizárólag a stratégiai kérdésekben szólal meg, háttérből irányít, és ha kell, könyörtelenül bünteti kormányának vétkes mulasztóit. Ez esetben az ország szekerét egyszerre többen és azonos irányban húzzák, a minisztériumokat vezető kormánytagok pedig – jogosan bízva rátermettségükben – nem félnek szervezeteiket ugyancsak jól felkészült szakértőkkel feltölteni. Ez a professzionális megoldás biztosította, hogy a Trianonban megcsonkított Magyarország talpon tudott maradni. Egészen pontosan: a győztesek azt várták, hogy Csonka-Magyarország rövid időn belül csődöt jelent. Nem ez történt. Bámulatba ejtve a világot, talpra álltunk, az ország gazdasága, oktatási rendszere, kultúrája felvirágzott. (Csupán egy példa: a pengő a 30-as évekre jobb pénz lett, mint az akkori svájci frank!) Mindehhez azonban olyan kormányfőkre volt szükség, mint Bethlen István és Teleki Pál, valamint olyan szakmai zsenikre, mint Klebelsberg Kunó.

A kormányzati rendszereken belül figyelmet érdemel még a gyakorlati államigazgatás munkamódszere is. Leegyszerűsítve egy négy részből álló szilárd követelményrendszerre bontható: a kormányzati döntések előkészítésére, a döntéshozatalra, a meghozott döntések végrehajtására és végül a végrehajtás eredményességének következetesen szigorú ellenőrzésére. Amennyiben ebből a négyesből bármelyik hiányzik, a kormányzati tevékenység eredménytelenné válik. Évezredes tapasztalatok bizonyítják, hogy a legegyszerűbb feladat a döntések meghozatala, a legnagyobb felelősséggel járó és legösszetettebb szakmai munkát pedig a döntések előkészítése igényli. Ennek során kell bölcsen felmérni a döntés szükségét, a vele járó felelősségalakzatokat, a várható következményeket, itt kell egyeztetni a döntés érintettjeivel, bemérni a lehetséges ellenségeket, lobbizni, szövetségeket kiépíteni stb. Egyértelmű, hogy az Orbán-kormány tagjainak ez a terület a leggyengébb pontja. Ugyanakkor a végrehajtás következetessége is fogyatékos, ellenőrzés pedig gyakran nem is létezik.

A kormány által működtetett Századvég önhitt titánja a tudomány által megfogalmazott előző bölcsességeket tagadva így fogalmazott: „A politika a pillanatnyi döntések művészete.” Fogalmazhatnánk persze úgy is, hogy csupán az igazságot mondta ki, Sigmund Freud szólalt meg belőle, hiszen valóban ez a jelenlegi kormány államigazgatási eredménytelenségének legfőbb okozója. Sajnálatos módon minisztériumi vezetőink munkájában ezt tapasztaljuk nap mint nap. A fejekből folyamatosan kipattanó ötletrohamok minden előkészítés és egyeztetés nélküli gyakorlati megvalósítása történik, hogy azután a következményekkel, a helyes végrehajtással és annak ellenőrzésével már senki se törődjön. Ennek bizonyítására néhány példa a közelmúltból: a visszavont internetadó, az elő nem készített, összezagyvált autópályadíj, a vasárnapi zárva tartás, a tervezett megalázó drogteszt, a napelemeket terhelő pótdíjak, az ürességtől kongó stadionok építésével kapcsolatos káosz, brüsszeli képviselőink semmittevése az Altus-ügyben, a vezető politikusoknak fogyatékos sportolókkal kapcsolatos arcpirító, sokszorosan meghamisított és visszavont nyilatkozatai, az azerbajdzsáni baltás gyilkos nemzetközi felháborodást eredményező, csalárd kiadatása stb. A kellő bölcsességgel elkerülhető kormányzati baklövések sorát gazdagították a migránsoknak küldött magyar nyelvű plakátüzenetek, valamint az úgynevezett nemzeti konzultáció is, amelynek során az adófizetők pénzén olyan bárgyú kérdésekre kellett válaszolnunk, amelyekre minden épeszű ember csakis igent mondhatott. A sort zárják az öndicsérettől csöpögő, „a reformok működnek” óriásplakátok. Ősi bölcsességet idéznénk: „Ha akarod, hogy dicsérjenek – ne dicsérd magadat!”

A polgári közvélemény vallja, hogy az elkövetett hibáknál is nagyobb károkat okoz a kivagyi, műveletlenségről árulkodó kormányzati stílus. Ezt haladéktalanul fel kellene számolni, és a választópolgárok lenézése helyett higgadt, mértéktartó, érdemi párbeszédet kellene folytatni. Ideje lenne felismerni, hogy a Fideszre szavazók átlagos intelligenciaszintje jelenleg jóval magasabb, mint ami a kormánytagok jelentős részénél tapasztalható, ezért több szerénységet és több alázatos szorgalmat igényel az istenadta nép. Mindez a mostani megmondóemberekkel, átfogó személycserék nélkül nem valósítható meg. A kormány tagjaitól idegen a valódi párbeszéd, ami a működő demokrácia kulcskérdése. Választóitól jelentősen eltávolodott, a segítő kritikára süket politika már nem hallgatja meg egykori híveit, csupán szűk látókörűen öncélú döntéseket hoz, nem konzultál, hanem egyoldalúan diktál. Nem erre adtuk szavazatunkat. Hasonlóan öngyilkos jelenség a kormányzati tagok egyre gátlástalanabb korrupciója, a törvényen kívüli szerencselovagok elszaporodása, többük döbbenetes gazdagodása, fitogtatóan fényűző életvitele, ami vakságot mutat a Fidesz táborában meglévő szegénységgel szemben is. Az pedig már erősen irritatív hatalmi korlátoltság, amikor a 2018-ban lejáró megbízatású kormány tagjai arról elmélkednek, hogy mi minden jót fognak tenni velünk 2020-ban és azután.

Végezetül utalni kell korábban tett egyes ígéretek be nem tartására, úgymint: „Senkit sem fogunk az út szélén hagyni.” A mostani ciklus legszomorúbb fejleménye, hogy ezalatt több intézménynél kiebrudalták azt a szakértői gárdát, amely mindvégig magas színvonalon szolgálta a Fidesz által meghirdetett célkitűzéseket. Egy párt politikai tevékenységében és a kormányzati munkában egyaránt létfontosságú a generációk közötti folytonosság, amely egyedül képes biztosítani a megszerzett tudás átadását. Ezt hívják a tradíciók őrzésének, amelyre minden felelős vezetés különös gonddal vigyáz. Nagy tudású, tisztességes emberek ilyen nagy mérvű kiseprűzése a személyes fájdalom és kiábrándulás mellett családok tízezreit fordította a mostani kurzus ellen. Az egységes polgári társadalom felépítése helyett milliárdos semmittevőkből a társadalom egy igen szűk rétegét felölelő „új osztály” (Milovan Gyilasz kategóriája az 50-es évekből) alakul a szemünk előtt. Az új oligarchiába egyre nagyobb számban integrálják az előző, bukott kormány sokat szidalmazott vezető kádereit. A választási jelszavakban beígért politikai számonkérés elmaradt, jóllehet az előző miniszterelnök azon a bizonyos október 23-át követő délelőttön maga jelentette be büszkén: „Mindenre én adtam ki az utasítást.” Az évek múltán a főrendőrök elleni elhúzódó operettper a korábbi augusztus 20-án történt halálos tragédiákat idézi, amikor senki mást, csupán az ügyeletes meteorológust (!) marasztalták el. Mindezen hibákból eredő felelősség ugyancsak az egyszemélyes irányítás kizárólagosságát magának követelő miniszterelnök fejére száll vissza. Már a római jog alapelvként fektette le, hogy „mindenkor a hajóskapitány felel a személyzet, a matrózok és a tisztek gondos kiválasztásáért, utasításokkal való ellátásáért és tevékenységük ellenőrzéséért”.

A hatalomtól megittasodott politikus süketté válik, nem képes meghallgatni a segítő tanácsokat. „Még kér a nép”, itt van az utolsó utáni pillanat a mélyreható és átfogó változtatásokra. Mivel a kormány tagjai jártasak a futballszleng világában, ezt az üzenetet biztosan megértik: az előzőekből nem újabb kétharmados győzelem, hanem egy jó nagy kétsoros zakó következik!