Az elmúlt időszakban családommal együtt mindannyiszor (két alkalommal Európa másik sarkából háromezer kilométert utazva éjjel) a Fideszre adtuk szavazatunkat, ezért nem csupán jogom, de kötelességem is megírni segítő figyelmeztetésként az alábbiakat. Pontosítok: arra a nemzeti morális és intellektuális értékrendre szavaztunk, amelyet a Fidesz vezetősége meghirdetett, és amelyről a második kétharmados győzelem birtokában mintha megfeledkezett volna. Hogy a közelmúlt történéseinél maradjunk: nem mondható etikusnak az a magatartás, amelyet a kormány a három nemzeti médium irányában (a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió), valamint a 2002-ben elvesztett országgyűlési választások után a Fidesz által beindított polgári körös mozgalom lenullázásával tanúsított. Ezek a támadások súlyos veszteségeket eredményeztek a polgári értékrendet valló szavazók soraiban.
Paradoxon, de a kormányfő korábbi kollégiumi társával történt összeveszése miatt éppen azon médiumok ellen hirdetett bojkottot, amelyek a Fidesz történetének legnehezebb időszakában mindvégig, töretlenül kiálltak mellette. Az indulati alapon a bojkottról hozott döntés enyhén szólva is szűk látókörű, tekintettel arra, hogy éppen a kormány tagjainak okoz károkat, mivel őket zárja ki a kommunikációs lehetőségekből, és nyit széles körű nyilvánosságot az ellenzék számára, amit az kellőképpen ki is használ. A Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió korrekt, naprakész, szakmailag megalapozott ismereteket közöl fontos közéleti és társadalmi problémákról. Olyan problémákról, amelyekről a kormány nem kíván tudomást venni, és amelyek – változatlan kormányzati attitűd mellett – még a bukást is borítékolják. A híradások és az elemzések a nevezett médiumokban kizárólag annyiban változtak, amennyire az alapjukat képező kormányzati magatartás változott.
Indulati alapon dönteni méltatlan egy ország első számú vezetőjéhez, és veszélyeket jelez egyéb döntései vonatkozásában is. Ezt mutatja a 4-es autópálya előrehaladott építkezéseinek leállítása, ami elsősorban a beszállító kisvállalkozókat, vagyis a kormányközeli marketingszakemberek által kreált újabb „politikai terméket”, a „keményen dolgozó kisembert” károsította. A sajtószabadság mellett a legújabb „reklámhordozó” is kapott egy nagy pofont. A harag rossz tanácsadó, ilyenkor az ember gyakran célt téveszt, mint történt jelen esetben is.
A kormányzati magatartást tekintve hasonló helyzetet látunk a polgári körök esetében is. Orbán Viktor a 2002-es választási vereséget követő kétségbeejtő helyzetben a Dísz téren elmondott beszédében így fogalmazott: „Arra van most szükség, hogy százszámra alakuljanak néhány emberből álló kis csoportok, baráti társaságok, polgári körök. Erőnk csak akkor van, ha képesek vagyunk megszervezni a polgári Magyarország nyilvánosságát.” A felhívásra olyan robbanásszerű tömegmozgalom indult be, amely fél év alatt országszerte több mint tízezer (!) polgári kört hozott létre, és az elkövetkező négy év során – az említett médiumok mellett – általuk sikerült újjászervezni a megroppant Fideszt. Sok esetben a polgári körök öntöttek hitet az elbizonytalanodott Fidesz-vezetőkbe. A vereségből kovácsolt töretlen hitük feltűnően analóg a világháború utáni népnemzeti mozgalmak tenni akarásával, amely a romokból felépítette az országot, és amelyet azután a kommunista diktatúra megsemmisített. Az emberek csodálatos eredményekre képesek, ha hisznek abban, amit csinálnak. Az első kétharmados győzelmet követően ez a hit előbb gyengülni kezdett, majd szertefoszlott. Napjainkra már csupán alig néhány polgári kör maradt életben! A jelenlegi vezetők hagyták elsorvadni azt a polgári körös mozgalmat, amelynek hátán újabb nagyszámú, még felkészületlenebb, a karrierépítésen kívül jóformán semmihez nem értő, még arrogánsabb, gátlástalan új nemzedék telepedett rá arra az oly sokszor megcsalatott magyar polgári társadalomra, amely a Fideszre mint utolsó mentsvárra tekintett. A mai kormánynak már nem kellenek a polgári körök. Napjaink ideális szavazópolgára és kormányzati tisztviselője a Fejbólintó János, akinek nincs önálló gondolata, és kritika nélkül hajtja végre a felső utasítást. Márpedig az okos, építő kritika az, ami előrevihetné az országot. Emlékeztetnék Churchill okos szavaira: „A hatalom önteltté tesz, kihozza belőlünk, és egyúttal felnagyítja hibáinkat.” A történelem jól mutatja, hogy a Római Birodalom addig fejlődött, amíg a köztársasági Rómában bármelyik szabad római polgár kimehetett a Fórumra, ott elmondhatta gondjait, és megtehette javaslatait. A császári Róma betiltotta ezeket a lehetőségeket, a bukásnak ez is oka volt.
Bármely ország kormányzati-politikai irányítása két egymástól alapvetően eltérő vezetési módszerre épül: egyik az úgynevezett vezérelvi, másik a törzskari irányítás. A „vezérelvi” rendszerben a kormányfő valamennyi általa lényegesnek tartott kérdésben fenntartja magának a döntés kizárólagosságát. Kétségtelen, hogy a kormányzás sikerei így egyedül őt illetik, de ekként a balsikerek is az ő fejére szállnak vissza. Itt az ország szekerét lényegében „egyetlen ló” húzza, a vezető pedig saját magánál gyengébb képességű emberekkel veszi magát körül. Következésképpen ezt a módszert csakis önálló alkotóképesség híján lévő bürokratákra lehet felépíteni.
A sikeres országok kormányzati irányítását szinte minden esetben a „törzskari” módszerek biztosítják, ahol a kormányfő briliáns képességű, szakmailag felkészült, igazi profi miniszterekkel veszi körül magát. A miniszterelnök az egyes szakmai területek szerint lebontja a feladatokat miniszterei között. Ezzel a feladatok mellett a felelősséget is megosztja, szigorú rendben beszámoltatja, ellenőrzi minisztereit, következésképpen az elkövetett hibákból adódó felelősség és tekintélyrombolás veszélyeit nem ő viseli közvetlenül. Kizárólag a stratégiai kérdésekben szólal meg, háttérből irányít, és ha kell, könyörtelenül bünteti kormányának vétkes mulasztóit. Ez esetben az ország szekerét egyszerre többen és azonos irányban húzzák, a minisztériumokat vezető kormánytagok pedig – jogosan bízva rátermettségükben – nem félnek szervezeteiket ugyancsak jól felkészült szakértőkkel feltölteni. Ez a professzionális megoldás biztosította, hogy a Trianonban megcsonkított Magyarország talpon tudott maradni. Egészen pontosan: a győztesek azt várták, hogy Csonka-Magyarország rövid időn belül csődöt jelent. Nem ez történt. Bámulatba ejtve a világot, talpra álltunk, az ország gazdasága, oktatási rendszere, kultúrája felvirágzott. (Csupán egy példa: a pengő a 30-as évekre jobb pénz lett, mint az akkori svájci frank!) Mindehhez azonban olyan kormányfőkre volt szükség, mint Bethlen István és Teleki Pál, valamint olyan szakmai zsenikre, mint Klebelsberg Kunó.
A kormányzati rendszereken belül figyelmet érdemel még a gyakorlati államigazgatás munkamódszere is. Leegyszerűsítve egy négy részből álló szilárd követelményrendszerre bontható: a kormányzati döntések előkészítésére, a döntéshozatalra, a meghozott döntések végrehajtására és végül a végrehajtás eredményességének következetesen szigorú ellenőrzésére. Amennyiben ebből a négyesből bármelyik hiányzik, a kormányzati tevékenység eredménytelenné válik. Évezredes tapasztalatok bizonyítják, hogy a legegyszerűbb feladat a döntések meghozatala, a legnagyobb felelősséggel járó és legösszetettebb szakmai munkát pedig a döntések előkészítése igényli. Ennek során kell bölcsen felmérni a döntés szükségét, a vele járó felelősségalakzatokat, a várható következményeket, itt kell egyeztetni a döntés érintettjeivel, bemérni a lehetséges ellenségeket, lobbizni, szövetségeket kiépíteni stb. Egyértelmű, hogy az Orbán-kormány tagjainak ez a terület a leggyengébb pontja. Ugyanakkor a végrehajtás következetessége is fogyatékos, ellenőrzés pedig gyakran nem is létezik.
A kormány által működtetett Századvég önhitt titánja a tudomány által megfogalmazott előző bölcsességeket tagadva így fogalmazott: „A politika a pillanatnyi döntések művészete.” Fogalmazhatnánk persze úgy is, hogy csupán az igazságot mondta ki, Sigmund Freud szólalt meg belőle, hiszen valóban ez a jelenlegi kormány államigazgatási eredménytelenségének legfőbb okozója. Sajnálatos módon minisztériumi vezetőink munkájában ezt tapasztaljuk nap mint nap. A fejekből folyamatosan kipattanó ötletrohamok minden előkészítés és egyeztetés nélküli gyakorlati megvalósítása történik, hogy azután a következményekkel, a helyes végrehajtással és annak ellenőrzésével már senki se törődjön. Ennek bizonyítására néhány példa a közelmúltból: a visszavont internetadó, az elő nem készített, összezagyvált autópályadíj, a vasárnapi zárva tartás, a tervezett megalázó drogteszt, a napelemeket terhelő pótdíjak, az ürességtől kongó stadionok építésével kapcsolatos káosz, brüsszeli képviselőink semmittevése az Altus-ügyben, a vezető politikusoknak fogyatékos sportolókkal kapcsolatos arcpirító, sokszorosan meghamisított és visszavont nyilatkozatai, az azerbajdzsáni baltás gyilkos nemzetközi felháborodást eredményező, csalárd kiadatása stb. A kellő bölcsességgel elkerülhető kormányzati baklövések sorát gazdagították a migránsoknak küldött magyar nyelvű plakátüzenetek, valamint az úgynevezett nemzeti konzultáció is, amelynek során az adófizetők pénzén olyan bárgyú kérdésekre kellett válaszolnunk, amelyekre minden épeszű ember csakis igent mondhatott. A sort zárják az öndicsérettől csöpögő, „a reformok működnek” óriásplakátok. Ősi bölcsességet idéznénk: „Ha akarod, hogy dicsérjenek – ne dicsérd magadat!”
A polgári közvélemény vallja, hogy az elkövetett hibáknál is nagyobb károkat okoz a kivagyi, műveletlenségről árulkodó kormányzati stílus. Ezt haladéktalanul fel kellene számolni, és a választópolgárok lenézése helyett higgadt, mértéktartó, érdemi párbeszédet kellene folytatni. Ideje lenne felismerni, hogy a Fideszre szavazók átlagos intelligenciaszintje jelenleg jóval magasabb, mint ami a kormánytagok jelentős részénél tapasztalható, ezért több szerénységet és több alázatos szorgalmat igényel az istenadta nép. Mindez a mostani megmondóemberekkel, átfogó személycserék nélkül nem valósítható meg. A kormány tagjaitól idegen a valódi párbeszéd, ami a működő demokrácia kulcskérdése. Választóitól jelentősen eltávolodott, a segítő kritikára süket politika már nem hallgatja meg egykori híveit, csupán szűk látókörűen öncélú döntéseket hoz, nem konzultál, hanem egyoldalúan diktál. Nem erre adtuk szavazatunkat. Hasonlóan öngyilkos jelenség a kormányzati tagok egyre gátlástalanabb korrupciója, a törvényen kívüli szerencselovagok elszaporodása, többük döbbenetes gazdagodása, fitogtatóan fényűző életvitele, ami vakságot mutat a Fidesz táborában meglévő szegénységgel szemben is. Az pedig már erősen irritatív hatalmi korlátoltság, amikor a 2018-ban lejáró megbízatású kormány tagjai arról elmélkednek, hogy mi minden jót fognak tenni velünk 2020-ban és azután.
Végezetül utalni kell korábban tett egyes ígéretek be nem tartására, úgymint: „Senkit sem fogunk az út szélén hagyni.” A mostani ciklus legszomorúbb fejleménye, hogy ezalatt több intézménynél kiebrudalták azt a szakértői gárdát, amely mindvégig magas színvonalon szolgálta a Fidesz által meghirdetett célkitűzéseket. Egy párt politikai tevékenységében és a kormányzati munkában egyaránt létfontosságú a generációk közötti folytonosság, amely egyedül képes biztosítani a megszerzett tudás átadását. Ezt hívják a tradíciók őrzésének, amelyre minden felelős vezetés különös gonddal vigyáz. Nagy tudású, tisztességes emberek ilyen nagy mérvű kiseprűzése a személyes fájdalom és kiábrándulás mellett családok tízezreit fordította a mostani kurzus ellen. Az egységes polgári társadalom felépítése helyett milliárdos semmittevőkből a társadalom egy igen szűk rétegét felölelő „új osztály” (Milovan Gyilasz kategóriája az 50-es évekből) alakul a szemünk előtt. Az új oligarchiába egyre nagyobb számban integrálják az előző, bukott kormány sokat szidalmazott vezető kádereit. A választási jelszavakban beígért politikai számonkérés elmaradt, jóllehet az előző miniszterelnök azon a bizonyos október 23-át követő délelőttön maga jelentette be büszkén: „Mindenre én adtam ki az utasítást.” Az évek múltán a főrendőrök elleni elhúzódó operettper a korábbi augusztus 20-án történt halálos tragédiákat idézi, amikor senki mást, csupán az ügyeletes meteorológust (!) marasztalták el. Mindezen hibákból eredő felelősség ugyancsak az egyszemélyes irányítás kizárólagosságát magának követelő miniszterelnök fejére száll vissza. Már a római jog alapelvként fektette le, hogy „mindenkor a hajóskapitány felel a személyzet, a matrózok és a tisztek gondos kiválasztásáért, utasításokkal való ellátásáért és tevékenységük ellenőrzéséért”.
A hatalomtól megittasodott politikus süketté válik, nem képes meghallgatni a segítő tanácsokat. „Még kér a nép”, itt van az utolsó utáni pillanat a mélyreható és átfogó változtatásokra. Mivel a kormány tagjai jártasak a futballszleng világában, ezt az üzenetet biztosan megértik: az előzőekből nem újabb kétharmados győzelem, hanem egy jó nagy kétsoros zakó következik!
