Egy hét múlva jöttek megint, Jenei Rezsőné akkor épp a lecsóhoz karikázta a paprikát. Ugyanazt kérdezték, és ugyanabból a mappából most egy másik fotót vettek elő: ijedt tekintetű, kesehajú férfi, zavart vigyorral a képén. Jenei Rezsőné csak csóválta a fejét. Nem járt itt senki azóta, mondta, majd kérte, hogy mondják el, miért keresik ezeket az alakokat az ő szomszédjában. De a bőrdzsekisek szó nélkül távoztak. Már a lépcsőházban cammogtak lefelé, és talán meg sem hallották, amikor Jenei Rezsőné utánuk kiabált: pedig szeretnék ám segíteni, de így nem tudok!
Újabb hét elteltével ismét csöngettek. Amikor Jenei Rezsőné ajtót nyitott, a bőrdzsekiseket arcon csapta a hagymaszag, épp pörkölt készült odabent. Már vártam magukat, ha gondolják, maradhatnak ebédre is, csak árulják el, hogy nokedlit vagy krumplit kérnek-e köretnek, hangzott az invitálás. Az övtáskás indult volna is, de társa határozott mozdulatára lemerevedett. Előkerült a dossziéból egy fotó, de nem tudták megmutatni Jenei Rezsőnének. Ugyanis nála is volt egy fénykép. Vörös hajú, mosolygós fiatal lány, majd kicsattan az életörömtől. Képzeljék, ő a szomszédom, végre találkoztam vele. Kértem is gyorsan tőle egy képet, hátha tudok segíteni maguknak.
A bőrdzsekisek hosszan bámulták a fotót. Úgy elcsendesedtek, hogy még a hagyma sercegését is hallani lehetett a konyhából. Aztán az övtáskás, akinek az igazolványképen még volt haja, elpirult. A másik, akinek régen harcsabajsza volt, elfehéredett. Egymásra néztek, és köszönés nélkül elfutottak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!