Épp a mátrai borzaskához reszelte a krumplit Jenei Rezsőné, amikor csöngettek az ajtaján. Beletörölte ugyan a kezét a kötényébe, mielőtt kinyitotta a biztonsági rácsot, de azért inkább a csuklóját nyújtotta, nehogy összekenje az előtte állókat. Igazából meg sem nézte őket rendesen, amikor bemutatkozott, csak akkor vette jobban szemügyre a két férfit, amikor kurtán, de udvariasan elhárították a szabadkozását.
Elsőre az tűnt fel neki, mennyire egyforma ez a két alak. Ugyanolyan magasak voltak, ugyanúgy sötét bőrdzsekit viseltek, és mindketten napszemüveget toltak a kopasz fejükre. Egyikük az övtáskájából, másikuk a nadrágzsebéből szotyolázott. A szétrágott és összenyálazott héjat a markukban gyűjtötték. Egyszerre mutatták fel fényképes igazolványukat, mintha csak begyakorolták volna a koreográfiát. Jenei Rezsőné alaposan megnézte az okmányban szereplő képeket, látta a tévében, hogy erre nagyon oda kell figyelni. De nem tűnt föl neki semmi különös, csak azt jegyezte meg magának, hogy a bal oldalinak még volt haja a fotón, a jobb oldalinak pedig igazi harcsabajusza volt. Nem állt túl jól neki, állapította meg magában.
A bőrdzsekisek hamar a lényegre tértek. Az övtáskás egy gyűrött szegélyű dossziét vett elő, majd olyan hosszasan kotorászott benne, hogy Jenei Rezsőné egy kicsit izgulni kezdett. Csak nem csináltam valami rosszat, kérdezte, miközben folyamatosan törölgette kezéről a krumplidarabokat. A bőrdzsekisek nem válaszoltak, ehelyett az övtáskás előkapott egy nagyméretű arcképet. Borostás alak, hátrafésült zsíros hajjal, tekintetében dac és büszkeség. Látta-e ezt a férfit bemenni azon az ajtón, szegezték a kérdést Jenei Rezsőnének, és közben a szomszéd lakásra mutattak. Ott is volt egy biztonsági rács, poros és rozsdás. Nem, nem láttam ezt az alakot, de mást se nagyon, mondta megkönnyebbülten az asszony. A huzat pedig, mintha csak Jenei Rezsőnét akarta volna igazolni, két jókora porcicát libbentett odébb a szomszéd ajtó elé tett lábtörlőről. Köszönjük, felelték a bőrdzsekisek, és elmentek.
Egy hét múlva jöttek megint, Jenei Rezsőné akkor épp a lecsóhoz karikázta a paprikát. Ugyanazt kérdezték, és ugyanabból a mappából most egy másik fotót vettek elő: ijedt tekintetű, kesehajú férfi, zavart vigyorral a képén. Jenei Rezsőné csak csóválta a fejét. Nem járt itt senki azóta, mondta, majd kérte, hogy mondják el, miért keresik ezeket az alakokat az ő szomszédjában. De a bőrdzsekisek szó nélkül távoztak. Már a lépcsőházban cammogtak lefelé, és talán meg sem hallották, amikor Jenei Rezsőné utánuk kiabált: pedig szeretnék ám segíteni, de így nem tudok!
Újabb hét elteltével ismét csöngettek. Amikor Jenei Rezsőné ajtót nyitott, a bőrdzsekiseket arcon csapta a hagymaszag, épp pörkölt készült odabent. Már vártam magukat, ha gondolják, maradhatnak ebédre is, csak árulják el, hogy nokedlit vagy krumplit kérnek-e köretnek, hangzott az invitálás. Az övtáskás indult volna is, de társa határozott mozdulatára lemerevedett. Előkerült a dossziéból egy fotó, de nem tudták megmutatni Jenei Rezsőnének. Ugyanis nála is volt egy fénykép. Vörös hajú, mosolygós fiatal lány, majd kicsattan az életörömtől. Képzeljék, ő a szomszédom, végre találkoztam vele. Kértem is gyorsan tőle egy képet, hátha tudok segíteni maguknak.
A bőrdzsekisek hosszan bámulták a fotót. Úgy elcsendesedtek, hogy még a hagyma sercegését is hallani lehetett a konyhából. Aztán az övtáskás, akinek az igazolványképen még volt haja, elpirult. A másik, akinek régen harcsabajsza volt, elfehéredett. Egymásra néztek, és köszönés nélkül elfutottak.
