Brüsszel kétségkívül szimbólum. Még ha nem is az unió hivatalos fővárosa, itt található az Európai Bizottságnak, valamint az Európai Unió Tanácsának a székhelye, és időnként az Európai Parlament is itt tartja üléseit. S persze a népnyelv is Brüsszelt emlegeti – nem pedig mondjuk Strasbourgot –, ha az említett testületek valamelyike a mindennapi élet szintjén is érzékelhető döntéseket hoz, vagy éppen elmulasztja a szükséges döntéshozatalt. Ezért is volt szimbolikus értékű, amikor a városban megállt az élet a terrorfenyegetettség hatására. A kihalt utcák, lezárt metrólejáratok, elhalasztott rendezvények mind azt üzenték, hogy Európában valami megváltozott.
A kérdés az, miként reagál Európa erre a változásra. És ebből a szempontból sajnos nem sok jót ígér, ha belegondolunk, milyen további rétegei vannak Brüsszel szimbolikájának. Mert az is jelképes értékű, hogy az uniós intézmények székhelye egy olyan ország fővárosa, amelyet szinte képtelenség egyben tartani. Belgiumot nemcsak a jól ismert nyelvi és kulturális identitásbeli törésvonalak szakítják ketté, hanem a szolidaritás hiánya is: a fejlettebb északi, flamand régiók régóta sérelmezik, hogy a náluk megtermelt jövedelmek egy részét a fővárosnak, további jelentős hányadát pedig a szegényebb vallon területeknek kell átengedniük. Vagyis éppen azok az alapelvek vallanak látványos kudarcot – a nyelvi és etnikai határok meghaladása, valamint a szolidaritás –, amelyek az Európai Unió működését volnának hivatottak garantálni. Belgiumnak mint szövetségi államnak a politikai vezetéssel is rendre problémái akadnak: emlékezetes, hogy a 2014. májusi választást követően potom 135 napba telt, mire megalakult az új kormány. És szimbolikus az is, hogy a szálak lassan minden terrortámadás után Brüsszelbe vezetnek, közelebbről a Molenbeek negyedbe, ahol a dzsihadisták szellemi muníciójuk mellett fizikai fegyverzetüket is könnyedén beszerezhetik.
Brüsszel szimbólum, és az, hogy a várost megbénította a terrorveszély, az Európai Unió bénultságára világít rá. Arra, hogy nincs egység, nincs valódi politikai vezetés, de mintha még a túlélés legelemibb ösztönei sem munkálnának bennünk. Az unió egyik vezető államában véres merényletek történtek, több másikban hasonlókat készítettek elő, de továbbra sem hallunk olyan intézkedésekről, amelyek összeurópai szinten kínálnának választ a fenyegetésre. Az egyes tagállamok titkosszolgálatai persze dolgoznak – hogy milyen hatásfokkal, azt nem tudjuk, mert sejtelmünk sincs arról, hány meghiúsított próbálkozás jut egy sikeres merényletre –, Francois Hollande francia elnök pedig katonai csapásokat indít, és ad hoc koalíciót toboroz az Iszlám Állam ellen. Az önállóan tett lépések azonban nem állnak össze egy nagy egésszé, sőt rosszabb esetben akár ki is olthatják egymást. A veszélyhelyzet ugyanis az Európai Unió lényegéből fakad: a „négy szabadság” nem csak a törvénytisztelő állampolgárokra vonatkozik, s a potenciális terroristák szabad áramlása – ahogy a merényletekre szánt forrásoké, a fegyvereké vagy a radikális eszméké is – csak együttes erővel állítható meg.
Nem kell biztonságpolitikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy az embernek feltűnjön: a nyugat-európai terrorcselekményeket többnyire olyanok követik el, akik szélsőséges csoportokkal ápolt kapcsolataik miatt korábban már felkeltették a hatóságok figyelmét. Ha Franciaországot vesszük példaként, így volt ez mind a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett támadás, mind a mostani vérengzés esetében, s az augusztusban egy expresszvonaton meghiúsított merénylet kitervelői is szerepeltek a francia titkosszolgálatok nyilvántartásában. Nem igazán megnyugtató újabb és újabb híreket hallani arról, hány olyan európai iszlamista van szabadlábon, aki korábban megfordult a Közel-Keleten, vagy csupán egy-két kézfogásnyira van a terrorszervezetektől. Nem is beszélve azokról az imámokról, akik szabadon hirdethetik a nyugati mecsetekben a radikális iszlám tanait. Ha mindezt nem összeesküvés-elméletekkel akarjuk magyarázni – bár egyre kevésbé meglepő, ha vannak, akik késztetést éreznek erre –, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az uniós szabályozás nem biztosít megfelelő lehetőséget a hatóságoknak a terroristagyanús elemekkel szembeni fellépésre.
Ha az Európai Unió normálisan működő politikai közösség volna, a tagállamok illetékes vezetői már most üléseznének, és a párizsi vérontást követő egy-két héten belül konkrét intézkedéscsomaggal, valamint az annak megvalósítását szolgáló pontos menetrenddel állnának elő a terrorfenyegetettség elleni összehangolt fellépés érdekében. Egy ilyen csomagnak egyrészt belbiztonsági elemeket kellene tartalmaznia – hogyan lehet egy, a mostanihoz hasonló rendkívüli helyzetben gyorsan és hatékonyan kivonni a forgalomból azokat, akik terrorszervezetekkel hozhatók összefüggésbe –, másrészt a külső, schengeni határok ellenőrzését kellene megerősítenie. Az egységes uniós szintű fellépés nemcsak az európai polgárok biztonságérzetét növelné, de az iszlamista szervezetek irányában is egyértelmű üzenetet közvetítene: vége annak az időnek, amikor a zavarosban lehetett halászni, persze lehet próbálkozni, de ne is reménykedjetek abban, hogy olcsón adjuk a bőrünket.
Sajnos azonban okkal lehet számítani arra, hogy ilyen egységes fellépésre nemhogy két héten, de két hónapon belül sem kerül sor. A migrációs válság világosan megmutatta, hogy az unió képes a végsőkig halogatni a döntést olyan kérdésekben, amelyek egész Európa jövőjét érintik. S még ha az erősebb tagállamok döntenek is, azt saját érdekeiket szem előtt tartva teszik, nem képesek vagy nem hajlandók a tágabb közösség perspektívájából szemlélni a helyzetet. Most is ugyanennek lehetünk szemtanúi: míg Franciaország Nagy-Britanniával egyeztet a terrorellenes stratégiát illetően, addig a közép- és kelet-európai államoknak marad az a sovány vigasz, hogy ők nem világpolitikai tényezők, így náluk jóval kisebb az esély egy terrorcselekményre – hacsak a görögökhöz hasonlóan nem oldják meg „önerőből”. Ez a logika azonban sántít, méghozzá ott, hogy hiába alkot Párizs és London önállóan stratégiát, ha egy vagy két virtuális határral odébb már készülődik egy dzsihadista csoport, ahogy az korábban Brüsszelben is történt. Ha el is fogadjuk azt a realitást, hogy „európai érdek” csak addig létezik, amíg az egybeesik az erősebb tagállamok érdekeivel, most az ő biztonságukat is szolgálná, ha az unió végre képes lenne valódi politikai közösségként cselekedni.
Amikor Brüsszelben megállt az élet, Európában valami megváltozott. A párizsi fegyverropogásnál annyiban ijesztőbb a belga főváros utcáinak csendje, hogy az előbbi után még azt hihettük, az élet megy tovább. Belgium esete viszont megmutatta, milyen az, amikor a terroristák ha csak két napra is, de elérik a céljukat. Brüsszel ebben az értelemben is szimbólum: feltehetjük magunknak a kérdést, ilyen jövőt akarunk-e. Ha nem, akkor úrrá kell lennünk „Brüsszel” bénultságán, és el kell érnünk, hogy az az Európai Unió, amely békeidőben képes a legapróbb részletkérdéseket is szabályozni, a polgárait ért támadás idején képes legyen választ adni a működésének alapjait érintő legfontosabb kihívásokra. Ha pedig erre képtelen, akkor kérdés, ebben a formában szükség van-e rá egyáltalán.
