Brüsszel megbénult

Ma már nem egyértelmű, hogy a terrortámadások után az élet megy tovább.

Nem kell biztonságpolitikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy az embernek feltűnjön: a nyugat-európai terrorcselekményeket többnyire olyanok követik el, akik szélsőséges csoportokkal ápolt kapcsolataik miatt korábban már felkeltették a hatóságok figyelmét. Ha Franciaországot vesszük példaként, így volt ez mind a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen elkövetett támadás, mind a mostani vérengzés esetében, s az augusztusban egy expresszvonaton meghiúsított merénylet kitervelői is szerepeltek a francia titkosszolgálatok nyilvántartásában. Nem igazán megnyugtató újabb és újabb híreket hallani arról, hány olyan európai iszlamista van szabadlábon, aki korábban megfordult a Közel-Keleten, vagy csupán egy-két kézfogásnyira van a terrorszervezetektől. Nem is beszélve azokról az imámokról, akik szabadon hirdethetik a nyugati mecsetekben a radikális iszlám tanait. Ha mindezt nem összeesküvés-elméletekkel akarjuk magyarázni – bár egyre kevésbé meglepő, ha vannak, akik késztetést éreznek erre –, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az uniós szabályozás nem biztosít megfelelő lehetőséget a hatóságoknak a terroristagyanús elemekkel szembeni fellépésre.

Ha az Európai Unió normálisan működő politikai közösség volna, a tagállamok illetékes vezetői már most üléseznének, és a párizsi vérontást követő egy-két héten belül konkrét intézkedéscsomaggal, valamint az annak megvalósítását szolgáló pontos menetrenddel állnának elő a terrorfenyegetettség elleni összehangolt fellépés érdekében. Egy ilyen csomagnak egyrészt belbiztonsági elemeket kellene tartalmaznia – hogyan lehet egy, a mostanihoz hasonló rendkívüli helyzetben gyorsan és hatékonyan kivonni a forgalomból azokat, akik terrorszervezetekkel hozhatók összefüggésbe –, másrészt a külső, schengeni határok ellenőrzését kellene megerősítenie. Az egységes uniós szintű fellépés nemcsak az európai polgárok biztonságérzetét növelné, de az iszlamista szervezetek irányában is egyértelmű üzenetet közvetítene: vége annak az időnek, amikor a zavarosban lehetett halászni, persze lehet próbálkozni, de ne is reménykedjetek abban, hogy olcsón adjuk a bőrünket.

Sajnos azonban okkal lehet számítani arra, hogy ilyen egységes fellépésre nemhogy két héten, de két hónapon belül sem kerül sor. A migrációs válság világosan megmutatta, hogy az unió képes a végsőkig halogatni a döntést olyan kérdésekben, amelyek egész Európa jövőjét érintik. S még ha az erősebb tagállamok döntenek is, azt saját érdekeiket szem előtt tartva teszik, nem képesek vagy nem hajlandók a tágabb közösség perspektívájából szemlélni a helyzetet. Most is ugyanennek lehetünk szemtanúi: míg Franciaország Nagy-Britanniával egyeztet a terrorellenes stratégiát illetően, addig a közép- és kelet-európai államoknak marad az a sovány vigasz, hogy ők nem világpolitikai tényezők, így náluk jóval kisebb az esély egy terrorcselekményre – hacsak a görögökhöz hasonlóan nem oldják meg „önerőből”. Ez a logika azonban sántít, méghozzá ott, hogy hiába alkot Párizs és London önállóan stratégiát, ha egy vagy két virtuális határral odébb már készülődik egy dzsihadista csoport, ahogy az korábban Brüsszelben is történt. Ha el is fogadjuk azt a realitást, hogy „európai érdek” csak addig létezik, amíg az egybeesik az erősebb tagállamok érdekeivel, most az ő biztonságukat is szolgálná, ha az unió végre képes lenne valódi politikai közösségként cselekedni.

Amikor Brüsszelben megállt az élet, Európában valami megváltozott. A párizsi fegyverropogásnál annyiban ijesztőbb a belga főváros utcáinak csendje, hogy az előbbi után még azt hihettük, az élet megy tovább. Belgium esete viszont megmutatta, milyen az, amikor a terroristák ha csak két napra is, de elérik a céljukat. Brüsszel ebben az értelemben is szimbólum: feltehetjük magunknak a kérdést, ilyen jövőt akarunk-e. Ha nem, akkor úrrá kell lennünk „Brüsszel” bénultságán, és el kell érnünk, hogy az az Európai Unió, amely békeidőben képes a legapróbb részletkérdéseket is szabályozni, a polgárait ért támadás idején képes legyen választ adni a működésének alapjait érintő legfontosabb kihívásokra. Ha pedig erre képtelen, akkor kérdés, ebben a formában szükség van-e rá egyáltalán.