Elmaradt konzultáció

A kormány rendhagyó módon értelmezi a társadalmi egyeztetés fogalmát.

Ettől persze egy döntés még lehet akár jól előkészített is, ha megfelelő szakmai konzultáció előzte meg. Ha nincs is lehetőség egy-egy törvény, rendelet, ágazati szabályozás módosításának széles körű állampolgári megvitatására, attól még ki lehet kérni az érintett ágazat képviselőinek véleményét (mi több, kormány-előterjesztés esetén kötelező is a társadalmi egyeztetés). De mi tekinthető érdemi szakmai konzultációnak? Ez szintén nem könnyű kérdés, hiszen ha egy szakma vagy ágazat egészét kérdezzük meg arról, hogy mit tart a maga területén szükségesnek és helyesnek, nyilvánvalóan homlokegyenest különböző válaszokat fogunk kapni. Ha például a kormány törvénymódosításra készül, arról egészen másként fognak vélekedni azok, akik az érvényes szabályozás haszonélvezői – s ezáltal hajlamosak a status quo védelmezésére –, illetve azok, akiket éppen a módosítás hozna kedvezőbb helyzetbe. Ez nem jelenti azt, hogy szakmai konzultáció nem lehetséges, azt viszont igen, hogy csak a legritkább esetben lehet teljes körű, minden érintettet átfogó. Ennek következtében egy-egy kormány teljesítményét nagyban meghatározza, hogy kiket von be a döntés-előkészítésbe, mely szakmai szereplőknek vagy szervezeteknek hallgatja meg a véleményét.

Mint láthattuk, szűk mezsgyén mozog, aki a politikai döntéseket az érintettekkel konzultálva kívánja meghozni. A Fidesz azonban az utóbbi időben kifejezetten unortodox gyakorlatot folytat a szakmai egyeztetést illetően. Nemcsak hogy szelektíven egyeztet az ágazati szereplőkkel, de gyakran arra használ fel egy-egy kiemelt szervezetet, hogy vitatható döntéseit velük legitimáltassa, sőt úgy állítsa be, mintha azok egyenesen az ágazat kérésére születtek volna. Rögtön két aktuális példát is tudunk erre mondani: az egyik a Nemzeti Kulturális Alapról (NKA) szóló törvény módosítása, a másik az állami kézben lévő termőföldek privatizációja.

Az NKA sorsa minden valószínűség szerint nem hozza lázba a szélesebb közvéleményt, de annál nagyobb a jelentősége a kulturális élet szereplői számára. A magyar kultúrát támogató állami pénzalap több mint húszéves működését erős szakmai konszenzus övezte, ami ritkaságnak, sőt valódi sikertörténetnek mondható a rendszerváltás utáni Magyarországon. A kormány azonban nemrég olyan törvénymódosítást nyújtott be a parlamentnek, amely jelentős befolyást biztosítana a szakmai közvéleményt erősen megosztó Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) az NKA pályázatokról döntő kuratóriumaiban. A törvényjavaslat indoklása szerint „Az MMA kész [ ] érdemben kapcsolódni a Nemzeti Kulturális Alapban végzett munkához”. E nemes felajánlás azonban a kulturális élet más szereplőit nem töltötte el akkora elégedettséggel, sőt egy lapunk birtokába jutott levél szerint a szakmai szervezetek arra kérték az illetékeseket, ne döntsenek a megkérdezésük nélkül az egyik legfontosabb ágazati törvény módosításáról (az aláírók között a jobboldalhoz sorolt szervezetek is szerepeltek). A kormány azonban, úgy tűnik, ebben a kérdésben csak egyetlen szereplő, a kedvezményezett MMA álláspontjára kíváncsi, sőt arra is csak részlegesen: a Hír TV-nek adott interjújában Jankovics Marcell filmrendező, a szervezet alelnöke arról beszélt, maga sem tartja szerencsésnek az akadémia befolyásszerzését az NKA-ban.

Míg az NKA-törvény módosításánál az szolgált hivatkozási alapként, hogy a művészek köztestülete részt kíván venni a kulturális támogatások odaítélésében, addig másik példánk esetében a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (Magosz) jelentette be a gazdatársadalom igényét a földosztás iránt. Jakab István Magosz-elnök azonban még annyira sem tekinthető független szakmai szereplőnek, mint az MMA-t vezető Fekete György, hiszen a Fidesz parlamenti képviselőjéről, az országgyűlés alelnökéről van szó. Nem csoda hát, hogy a kormánypártok siettek eleget tenni az általa tolmácsolt kérésnek, s bár az állami földvagyon piacra dobása a Fidesz választási ígéreteiben soha nem szerepelt – sőt még csak következtetni sem lehetett ilyen szándékra, miután az alaptörvénybe foglalták a termőföld védelmét –, a júliusi megszólalást követően novemberben már az árveréseknél tartunk. Az persze erősen kérdéses, hogy valóban olyan elementáris vágy munkált-e a magyar gazdákban az iránt, ami jelenleg zajlik. Az intézkedés várható nyertesei ugyanis nem a hétköznapi gazdálkodók, hanem a pár hetes gyorstalpalókon megfelelő képesítést szerzett pénzemberek, akiknek van miből licitálniuk (az erősebb kutya esete, ahogy az egyik megkérdezett gazda fogalmazott). S míg a Nemzeti Kulturális Alap ügyében – törvénymódosításról lévén szó – legalább a parlamenti vitát le kell folytatni, addig a földprivatizációt rendeleti úton készítette elő a kormányzat. Ami azt jelenti, hogy egy ilyen horderejű kérdésben se politikai, se társadalmi vitára nem kerülhetett sor.

A szakmai konzultációnak az a felfogása, amelyet a kormány újabban képvisel, nem az érintett szereplők véleményének megismerését, hanem az ettől függetlenül meghozott döntés legitimálását szolgálja. E tekintetben közeli rokonságot mutat a nemzeti konzultációval. Így válik a „nemzeti” fosztóképzővé: arra utal, hogy az érdemi egyeztetés ismét elmarad.