Elmaradt konzultáció

A kormány rendhagyó módon értelmezi a társadalmi egyeztetés fogalmát.

Mi, magyarok 2010-ben úgy határoztunk, hogy minden fontos kérdést megbeszélünk egymással, mielőtt döntéseket hozunk – olvashattuk a bevándorlással foglalkozó nemzeti konzultációs kérdőív bevezetőjében. Könnyű lenne ironizálni azon, hogy ezek szerint elég kevés fontos kérdés került a kormány asztalára az elmúlt öt évben, hiszen egy kezünkön meg tudnánk számolni, hány hasonló ívet kaptunk 2010 óta. A kérdés azonban természetesen nem az, milyen gyakorisággal zajlik nemzeti konzultáció, mert – szemben például a népszavazással – annak célja nem az emberek véleményének kikérése, hanem inkább az, hogy válaszokat adjon a szájukba. G. Fodor Gábor nagy karriert befutott kifejezésével élve „politikai termékről” van szó, amelynek hasznát elsősorban politikai szempontból lehet megítélni. S a jelek szerint a Fidesz sikeresnek tartja ezt a műfajt: Rogán Antal korábban bejelentette, hogy nemzeti konzultációs központot fog létrehozni az általa vezetett Miniszterelnöki Kabinetiroda szervezetén belül.

Ennél jóval fontosabb kérdés, zajlik-e érdemi konzultáció a kormány nagy horderejű döntéseinek előkészítése során. Ahhoz persze, hogy erre választ tudjunk adni, előbb azt is meg kell mondanunk, kit tekintünk a konzultáció megfelelő alanyának. Bármilyen szépen hangozzék is, a gyakorlatban teljesen elképzelhetetlen, hogy egy kormány rendszeresen kikérje az állampolgárok véleményét minden lényeges döntés előtt. Sokan hivatkoznak a svájci példára, de be kell látni, hogy a fejlett demokráciák sorában az alpesi ország a szabályt erősítő kivétel, és ott sem lehet minden ügyben népszavazást tartani (az alkotmány korlátokat szab például a költségvetést vagy az adórendszert közvetlenül érintő kérdéseknek). Erről szól a képviseleti demokrácia: azért hatalmazzuk fel a kormányt, hogy az hozza a döntéseket. Persze az sem árt, ha a választópolgárnak van némi előzetes fogalma arról, milyen lépéseket tervez egy politikai erő, ha hatalomra kerül. Lehetett-e például számítani arra, hogy a Fidesz–KDNP vasárnapi boltzárat vezet be? Ez jól láthatóan nem tartozott a fontos kérdések közé, amiről kikérte volna az emberek véleményét, de még csak nem is kötötte az orrukra, hogy újrázása esetén ilyesmire készül.

Ettől persze egy döntés még lehet akár jól előkészített is, ha megfelelő szakmai konzultáció előzte meg. Ha nincs is lehetőség egy-egy törvény, rendelet, ágazati szabályozás módosításának széles körű állampolgári megvitatására, attól még ki lehet kérni az érintett ágazat képviselőinek véleményét (mi több, kormány-előterjesztés esetén kötelező is a társadalmi egyeztetés). De mi tekinthető érdemi szakmai konzultációnak? Ez szintén nem könnyű kérdés, hiszen ha egy szakma vagy ágazat egészét kérdezzük meg arról, hogy mit tart a maga területén szükségesnek és helyesnek, nyilvánvalóan homlokegyenest különböző válaszokat fogunk kapni. Ha például a kormány törvénymódosításra készül, arról egészen másként fognak vélekedni azok, akik az érvényes szabályozás haszonélvezői – s ezáltal hajlamosak a status quo védelmezésére –, illetve azok, akiket éppen a módosítás hozna kedvezőbb helyzetbe. Ez nem jelenti azt, hogy szakmai konzultáció nem lehetséges, azt viszont igen, hogy csak a legritkább esetben lehet teljes körű, minden érintettet átfogó. Ennek következtében egy-egy kormány teljesítményét nagyban meghatározza, hogy kiket von be a döntés-előkészítésbe, mely szakmai szereplőknek vagy szervezeteknek hallgatja meg a véleményét.

Mint láthattuk, szűk mezsgyén mozog, aki a politikai döntéseket az érintettekkel konzultálva kívánja meghozni. A Fidesz azonban az utóbbi időben kifejezetten unortodox gyakorlatot folytat a szakmai egyeztetést illetően. Nemcsak hogy szelektíven egyeztet az ágazati szereplőkkel, de gyakran arra használ fel egy-egy kiemelt szervezetet, hogy vitatható döntéseit velük legitimáltassa, sőt úgy állítsa be, mintha azok egyenesen az ágazat kérésére születtek volna. Rögtön két aktuális példát is tudunk erre mondani: az egyik a Nemzeti Kulturális Alapról (NKA) szóló törvény módosítása, a másik az állami kézben lévő termőföldek privatizációja.

Az NKA sorsa minden valószínűség szerint nem hozza lázba a szélesebb közvéleményt, de annál nagyobb a jelentősége a kulturális élet szereplői számára. A magyar kultúrát támogató állami pénzalap több mint húszéves működését erős szakmai konszenzus övezte, ami ritkaságnak, sőt valódi sikertörténetnek mondható a rendszerváltás utáni Magyarországon. A kormány azonban nemrég olyan törvénymódosítást nyújtott be a parlamentnek, amely jelentős befolyást biztosítana a szakmai közvéleményt erősen megosztó Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) az NKA pályázatokról döntő kuratóriumaiban. A törvényjavaslat indoklása szerint „Az MMA kész [ ] érdemben kapcsolódni a Nemzeti Kulturális Alapban végzett munkához”. E nemes felajánlás azonban a kulturális élet más szereplőit nem töltötte el akkora elégedettséggel, sőt egy lapunk birtokába jutott levél szerint a szakmai szervezetek arra kérték az illetékeseket, ne döntsenek a megkérdezésük nélkül az egyik legfontosabb ágazati törvény módosításáról (az aláírók között a jobboldalhoz sorolt szervezetek is szerepeltek). A kormány azonban, úgy tűnik, ebben a kérdésben csak egyetlen szereplő, a kedvezményezett MMA álláspontjára kíváncsi, sőt arra is csak részlegesen: a Hír TV-nek adott interjújában Jankovics Marcell filmrendező, a szervezet alelnöke arról beszélt, maga sem tartja szerencsésnek az akadémia befolyásszerzését az NKA-ban.

Míg az NKA-törvény módosításánál az szolgált hivatkozási alapként, hogy a művészek köztestülete részt kíván venni a kulturális támogatások odaítélésében, addig másik példánk esetében a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (Magosz) jelentette be a gazdatársadalom igényét a földosztás iránt. Jakab István Magosz-elnök azonban még annyira sem tekinthető független szakmai szereplőnek, mint az MMA-t vezető Fekete György, hiszen a Fidesz parlamenti képviselőjéről, az országgyűlés alelnökéről van szó. Nem csoda hát, hogy a kormánypártok siettek eleget tenni az általa tolmácsolt kérésnek, s bár az állami földvagyon piacra dobása a Fidesz választási ígéreteiben soha nem szerepelt – sőt még csak következtetni sem lehetett ilyen szándékra, miután az alaptörvénybe foglalták a termőföld védelmét –, a júliusi megszólalást követően novemberben már az árveréseknél tartunk. Az persze erősen kérdéses, hogy valóban olyan elementáris vágy munkált-e a magyar gazdákban az iránt, ami jelenleg zajlik. Az intézkedés várható nyertesei ugyanis nem a hétköznapi gazdálkodók, hanem a pár hetes gyorstalpalókon megfelelő képesítést szerzett pénzemberek, akiknek van miből licitálniuk (az erősebb kutya esete, ahogy az egyik megkérdezett gazda fogalmazott). S míg a Nemzeti Kulturális Alap ügyében – törvénymódosításról lévén szó – legalább a parlamenti vitát le kell folytatni, addig a földprivatizációt rendeleti úton készítette elő a kormányzat. Ami azt jelenti, hogy egy ilyen horderejű kérdésben se politikai, se társadalmi vitára nem kerülhetett sor.

A szakmai konzultációnak az a felfogása, amelyet a kormány újabban képvisel, nem az érintett szereplők véleményének megismerését, hanem az ettől függetlenül meghozott döntés legitimálását szolgálja. E tekintetben közeli rokonságot mutat a nemzeti konzultációval. Így válik a „nemzeti” fosztóképzővé: arra utal, hogy az érdemi egyeztetés ismét elmarad.