Péntek volt, Darnai Tamás pedig épp elkészült az utolsó csúszdával. Sietnie kellett, mert egy külföldi, luxushajókat gyártó cégnek dolgozott megrendelésre. A cég jól fizetett, úgyhogy Darnai Tamásnak könnyű volt motiválnia beosztottait, és mi tagadás, saját magát is. Erről egyébként nem volt képes leszokni: hiába tudott már elegendő segédmunkást alkalmazni, egyszerűen mindig beszállt a munkába. Vagy ahogy ő mondta: a melóba. Meg volt győződve róla, hogy az illesztések csak akkor stimmelnek, ha ő végzi el az utolsó simításokat, a rögzítés pedig csak akkor lesz tökéletes, ha ő húzza meg utoljára a csavarokat. Az utolsó csúszda valamiért különösen tetszett neki. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, hiszen semmiféle extra kanyar nem volt benne (évek óta ugyanazon séma szerint dolgoztak), és a színe is ugyanaz a ronda világoskék volt, amelyet még mindig fennhangon szidott, de titkon azért örült neki, hogy az összes strand és luxushajó ezt a színkódot választja. Nem egy pillanat műve volt, de megszokta és megszerette.
El is képzelte, hogy bemászik és le is csúszik ebben a remekben, de hát ő már be sem férne egy ilyen csúszdába. Gyereknek való ez, én meg már ötven is elmúltam, ráadásul közelebb vagyok a száz kilóhoz, mint a kilencvenhez, gondolta. Felmenni viszont csak szabad, nyugtatta magát, úgyhogy el is indult a szűk csigalépcsőn. Egészen megizzadt, mire felért.
Épp a homlokát törölgette, amikor egy kisebb csoportra lett figyelmes. Az üzem sarka felől közeledtek, V alakban, akár a vadlibák. Egy dossziét szorító férfi haladt elöl, határozottan és keményen csapta oda talpát az üzem padlójához, szemmel láthatóan élvezte, hogy lépteitől visszhangzik az összeszerelő csarnok. Néha hátranézett. Zavarta, ha a többi, hozzá hasonlóan farmert és zakót viselő alak túlságosan megközelíti. Próbált barátságosnak mutatkozni a melósok előtt, de nem ment neki. Kezet fogott mindegyikükkel, de legszívesebben azonnal szappanért vagy inkább fertőtlenítőért nyúlt volna. Fintorogva kérdezte, ki itt a vezető. Darnai Tamás szó nélkül jelentkezett, és már jött is volna lefelé, de az egész kompánia megindult felfelé, úgyhogy maradt odafönt. A zakós-farmeres már itt mutatkozott be, Hartó Benedeknek hívták. Nem kertelt sokat: közölte, hogy a külföldi megrendelőt képviseli, minden, amit ő mond vagy kér, az olyan, mintha személyesen a megrendelő mondaná vagy kérné.
Az utasítás pedig a következő volt: hétfőre minden csúszdának alkalmasnak kell lennie arra, hogy a vendégek igény esetén felfelé is csúszhassanak. Darnai Tamás nem értette a kérést, vagyis az utasítást. Hartó Benedek ezért kifejtette, hogy az egész pokoli egyszerű: a vendég alul ül be a csúszdába, és a víznyomásnak köszönhetően a kacskaringós utat nem fentről lefelé teszi meg, hanem lentről felfelé. Így a magasból fog belehuppanni majd a medencébe. Ehhez persze jóval nagyobb erősségű és ellenkező irányú vízsugárra van szükség, és lehet, hogy a kanyarokon is módosítani kell egy kicsit, de hát ott a hétvége, Darnai Tamásnak és melósainak tehát van idejük bőven. Hartó Benedek meglapogatta a csúszda oldalát, és nevetve elindult lefelé. Ezzel kellene kezdenünk, nekem van szemem az ilyesmihez, ez nagyon szép darab, mondta, miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat. Aztán erős legyen a vízsugár, az akkora fürdőzőket is fel kell röpíteni, mint maga, vidámkodott. Ahogy leért, ismét megjelent mögötte a V alak.
– Ne feledje, mostantól felfelé csúsznak a csúszdák! – kiáltotta vissza a csarnok sarkából az elképedt Darnai Tamásnak, aki csak állt a magasban, és megbabonázva kapaszkodott a korlátba.
