Végtelenül szégyellem magam. Elöntött a harag, ami méltatlan, és egészségtelen is. Pedig nem úgy indultam el otthonról, hogy jól felhúzom magam, s minden porcikámban remegve érek be a munkahelyemre. A családunkban régóta hagyomány, hogy a már nem használt, de viselésre még alkalmas ruhaneműt összegyűjtjük, és átadjuk a Magyar Vöröskereszt belvárosi átvevőpontján. Ezúttal is így tettünk: több papírzacskónyi ruhával, cipővel keltem útra.
Az Arany János utcában nem könnyű parkolóhelyet találni, ezúttal is tettem az épülettömb körül három kört, mire észrevettem egy szabad parkolót a Vöröskereszt irodájától nagyjából száz méter távolságra. Amikor leparkoltam, egy öltönyös férfi lépett az autó mellé, és mutogatni kezdett. Az autó vezetőoldalára sétált, letekertem az ablakot, hogy halljam, amit mond. – Itt nem lehet megállni! – bökte oda ellentmondást nem tűrőn.
– Csupán egy percre foglalnám el a helyet, ruhaadományt hoztam a rászorulóknak a Vöröskeresztbe – feleltem, a férfit azonban mindez hidegen hagyta. – Itt akkor sem lehet parkolni, az Államtitkár Úr bármikor megérkezhet! – vágta rá, alázatosan megnyomva, érezhetően „államtitkár” és az „úr” szavakat. Tettem még egy kísérletet. – Kérem, legyen emberséges, a nélkülözőknek hoztam adományt, tényleg csak egyetlen perc az egész – ám nem tudtam hatni a lelkére, és megingatni is képtelen voltam magabiztos dölyfösségében: – Az Államtitkár Úr bármelyik pillanatban megjöhet. – Elöntött a düh. – Kit érdekel a nélkülözők karácsonya, mi?! – reagáltam indulattal. – Adja át üdvözletem az államtitkár úrnak, maga meg elégtelenre vizsgázott emberségből.
Indítottam, és a visszapillantóban még láttam, amint az öltönyös értetlenül csóválja a fejét. Kissé távolabb, a forgalmat rövid időre feltartva leálltam a Vöröskereszt irodája elé. Lóhalálában beadtam a csomagokat, és már indultam is tovább. De a harag ott munkált bennem. Koncentrálnom kellett, hogy megnyugodjam, mert félő volt, hogy még a végén balesetet okozok. Végül egy piros lámpánál elszégyelltem magam. Miféle ember vagyok, hogy egy ilyen kis semmiség is kihoz a sodromból? Hiszen csak megtaláltam a módját annak, hogy célba juttassam az adományt. Akkor meg mi bajom? Min morgok, dúlok-fúlok? Igaz, morfondíroztam tovább, előttem parkolt arra a szakaszra egy másik autós is, rá nem szólt senki, és sem tábla, sem útjelzés nem utalt arra, hogy az államtitkár – mi több: az Államtitkár – helyére állok. De hát ha egyszer neki van fenntartva a hely, mit értetlenkedem annyit?
Aztán egy hosszabb piros jelzésnél elgondolkodtam. Lehet, hogy tényleg nem engedhettem volna meg magamnak ilyen hangot? Miközben haladtam a forgalommal, egyre bizonytalanabb lettem. Nem értettem, hogyan ragadtathattam el magam ennyire. Már-már elszégyelltem magam: vajon az öltönyös most mit gondol rólam? Az elmúlt héten ránk köszöntött a Black Friday, azaz a fekete péntek, amikor szabadon téphetik egymás haját az emberek a lapostévékért, mint az az Egyesült Államok különböző városaiban már megszokott. A düh, a harag, az erőszak, úgy látszik, ragadós: akarva-akaratlanul hatása alá kerülünk a médiából ömlő híreknek.
Semmi mással nem tudom magyarázni, hogy civilizálatlan módon leparkoltam az Államtitkár helyére. Csak azt nem tudom, hogy végül egyáltalában megérkezett-e.
