Erdély sokakban megmozdít valamit. Ha családi gyökerei nem is kötik oda az embert, az őserő misztikuma, a történelmi haza közös öröksége alapélmény. Bár még mindig vannak, akik konzekvensen „lerománozzák” az erdélyi magyarokat, ők sem feltétlenül rosszindulatból teszik. Inkább tudatlanságból: a Kádár-rendszerben szinte semmit sem tanultak arról, hogy Erdély a történelmi Magyarország része. Naiv rácsodálkozásuk halálos sértés lehet az identitásukat kilencven év elnyomása ellenére megőrző székelyeknek, és tovább mérgezheti a 2004. december 5-e óta épphogy gyógyulgató magyar–magyar kapcsolatokat. De minél több anyaországi ismeri meg az erdélyieket és viszont, a kapcsolatok annál sűrűbb szövedéke egyesítheti újra az emberek lelkében a Kárpát-medence magyarságát.
A tájékozatlanságnál azonban akad gyilkosabb áfium is. Akkor is, ha nem ejtünk szót a korrupciós vádakkal terhelt romániai magyar politikumról vagy a védekező magyar nacionalizmus ellen az agresszív román sovinizmusban szövetségest látó Parászka Borókák rosszindulatáról.
De söprögessünk csak a saját házunk táján: a hazai jobboldal egy része csak a szimbolikus politikai tőkét látja a határon túli magyarok felkarolásában, és – learatva néhány húsz évet késett politikai gesztus gyümölcseit – úgy vonul be lovon, bocskaiban, mintha egy győztes hadsereg élén éppen most foglalta volna vissza Erdélyországot. És ez a felsőbbrendű, atyáskodó jóindulat nem csak politikusokra jellemző.
Nem olyan régen egy jobboldali véleményformáló azt fejtegette, mekkora veszélyt hordoz magában, hogy a Székelyföldön, sőt a csángóknál is van már széles sávú internet. Tönkre fogja tenni őket, elveszi az identitásukat, a nyugati kultúra egyszerűen letaglózza őket. Hallgattam az aggodalmakat, és nem értettem: miért veszélyesebb rájuk nézve, hogy két kattintással elérhetik a magyar vagy akár angol nyelvű internetes oldalakat, mint hogy évtizedekig csak románul foghatták a tévét, rádiót? Azt sem tudtam eldönteni, miért retteg az illető ennyire a változásoktól: valóban a székelyeket félti-e, vagy csak azt a Székelyföldet, amelyet ő látogatóként megszokott? A kortalan, rurális magyar eszményt Erdély misztikumába oltva, zsindelytetőstül, medvéstül, bicskástul, ahol őt mint a fényes Budapestről jött, bőkezű urat fogadják? Ha ettől tart, nem kellene ennyire félnie: amíg a látogatók részéről igény van rá, a korondi vásársoron vagy Tusnádfürdőn éppúgy megélheti Erdély sosem volt, turistákra szabott valóságát, mint eddig, és okvetetlenkedhet a kocsmában, hogy ugye jó vóna, ha magyar világ vóna.
Bűn lenne egy egész országrészt alárendelni ennek a hamis romantikának, és erőszakkal gáncsolni a fejlődését azért, hogy bizonyos emberek egyheti nyaralásukkor kikapcsolhassák a civilizáció hangjait, és örvendezhessenek a vadregényes földútnak, hogy nincs térerő a faluban, és a kútból húzzák a vizet; vagy hogy az erdélyi vidék szegényes tisztaságának tükrében gyönyörködhessenek és undorodhassanak egyszerre saját „dekadens” jólétüktől és modern életstílusuktól.
Mert mindezen körülmények a helyieknek parasztromantika helyett a küszködést jelentik. Erdély nem rezervátum: nem arra hivatott, hogy nemzeti múltunk mindennapjainak skanzenje legyen, sem arra, hogy piaci áruvá tegye az elnyomás évtizedeinek könnyeit, vagy hogy pálinkakínáló jobbágyként hajbókoljon pesti urak aprópénzéért. Az erdélyi magyarok nem igénylik, hogy mások döntsék el Budapesten helyettük, hogy mi lesz jó nekik. A székely nyakas nép, nem kér a leereszkedő fejsimogatásból. És nem lesz sem turisztikai, sem politikai termék.
