Ferenc pápa és Brüsszel

Az ikerjelentésű politikai üzenetek kifelé is szólnak, meg a think tank koktélkeverőinek is.

A történteket nem tettük volna szóvá, ha a pápai kitüntetés és az interjú közötti napon – minő véletlen! – nem került volna sor egy különös médiaeseményre, amelyet összekötnék a közvetlen előtte és majd utána történt pápai beszéddel, illetve interjúval. Pierre Moscovici, a francia szocialisták által delegált uniós biztos május 8-án a BFMTV televízió élő adásában azt merte nyilatkozni, hogy „Európa nem keresztény. Nem hiszek Európa keresztény gyökereiben.”

Pápánk méltatlan társaságba keveredett, és félő, hogy alantas politikai célokra használják fel jó szándékát. Ferenc pápa 2013 márciusában történt megválasztása után Martin Schulzra váratlanul rámosolygott a szerencse, és – ami XVI. Benedek idején nem sikerült – utat talált a Vatikánba. Ő győzte meg az egyházfőt, hogy látogasson el Strasbourgba, és mondjon ott beszédet. Erre 2014. november 24-én került sor. Szintén Schulz közreműködésével kapta meg Ferenc pápa azt a díjat, amelyben már részesült példás elődje, II. János Pál pápa.

Honnan e különös előzékenység? – kérdezhetnénk. Erre maga a nem középiskolás fokon tanító baloldali politikus válaszolt a ceremónia végén. – Ez az a pápai üzenet pontosan, amelyre szükség van – nyilatkozta az újságíróknak, hiszen, folytatta, az üzenet olyankor hangzik el, amikor a „populisták” szenvedélyesen vitatják az EU sokféleségének gazdagságát. (Magyarán: a keresztényi üzenet olyankor érkezett, amikor a társadalom többsége kezdi számon kérni az atlanti felső tízezertől, az új undokaktól, hogy miért ültetik a nyakukba a fegyveres beavatkozástól szétzüllő, majd Európába vándoroltatott muszlim tömegeket.) – E szöveget kötelezően szét kell küldeni minden európai fővárosba – zárta mondandóját a fáradhatatlan Schulz.

Ferenc pápa is hasonlót hangoztat megnyilvánulásai során. Nyomatékosan kéri az öreg kontinenst, hogy ne engedjen az „egoizmusnak”, ne vonuljon vissza „sajátosságának burkába”, „növelje befogadóképességét”, lépjen fel „a kirekesztő” magatartásformákkal szemben, hiszen „erős kulturális integrációra van szükség”. A nemes és szép szavakat még lehetne idézni, ha nem egyfajta kisajátító, újbaloldali módon használnák őket. Mert a politikai üzenet alapfogalmai továbbra is ikerjelentésűek. Az egyik kifelé szól, a beavatatlanoknak, míg a másik befelé, a think tank koktélkeverőinek.

Még pápánk „álma” is Martin Luther Kinget juttatja eszünkbe: „Olyan Európáról álmodom, amelyben migránsnak lenni nem bűncselekmény, hanem inkább egy meghívás nagyobb elköteleződésre az emberi méltóság iránt.” A gyönyörű egyházfői mollt azonban az identitásvesztett vagy megfelelni igyekvő Moscovici biztos dúrja követi. A néhai francia pénzügyminiszternek a keresztény alapokat megkérdőjelező nyilatkozata tényeket tagad. Egy, a kontinensünk útjait rovó vándor, vállalkozó vagy turista semmit sem érthet, ha nem ismeri kultúránk keresztény voltát, amely benne van a templomainkban, emlékműveinkben, ünnepnapjainkban, művészi és tudományos alkotásainkban. Még az önzővé fajult, a múltat lefitymáló individualizmus is keresztényi vétetésű. Még az ateista attitűdje is a kereszténységhez tapad: tagadó a tagadott bűvöletében él. Moscovici úr ne tudná, hogy az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, a francia forradalom alapdokumentumát vallásos képviselők fogalmazták? Egy olyan biztos tagadja kontinensünk európai gyökereit, aki nem tudja, hogy az EU alapító atyái templomba járó kereszténydemokraták voltak? Hogy a kereszténység a közös többszöröse az európai nemzeteknek?

Tévedett Huntington: nem a „civilizációk” csapnak majd itt össze, hanem a veszélyesen képmutató elit által gerjesztett helyi műveletlenség az atlanti katonai intervenció által lezüllesztett szerencsétlen bevándorlókkal.

Ferenc pápa és Pierre Moscovici azonos időben tett megnyilvánulásainak párhuzamba állításával csak arra utalnék, az egyház a saját tanítását kockáztatja, ha a marxizmustól szabadulva a liberális, újbaloldali tendenciáknak enged. Korunk vezető ideológiáinak esetében – liberalizmus, marxizmus, globális utópia, amerikai angelizmus, pogány immanentizmus – a keresztény vallás megannyi egyszerűsített, eldurvult verziójáról van szó. „Voltaképpen az történik – írta Molnár Tamás eszmetörténészünk A modernség politikai elvei című könyvében –, hogy a korszellem kiválaszt egy keresztény alaptételt, akár egy fénykép részeit, majd új megvilágításba helyezi. A liberalizmus a szabadság eszméjét vonja ki a kereszténységből, a szocializmus a szolidaritást, az utópia a kollektív biztonságot, az angelizmus a jóakaratot. Valamennyi verziójában kihagyják az eredendő bűnt, Isten teremtő akaratát, az érdekek radikalizálódását, a szabadságot, amiből oly könnyen támadhat visszaélés.”

A dolgozó állampolgári milliók – Európa lényege – beszorultak az önmagukból kitermelt és tőlük elidegenedett elitjeik és a bevándoroltatott tömegek közötti présbe. S bár az athéni demokrácia is a rabszolgák munkáján, a „beszélő szerszámokon” alapult, ha realisták vagyunk, látnunk kell, hogy ezúttal valami egészen más fog bekövetkezni.

A szerző politológus