Mióta egy jó olimpiai szereplés egyenesbe hozhatja egy sportoló életét, azóta nem feltételezhetjük, hogy az érintettek ne tennének meg szinte bármit a siker érdekében. A Rióban nyert érem – főleg, ha arany – akár százmilliókat is hozhat: elég, ha az állam által adott tízmilliókra, a reklámbevételekre vagy az olimpikonok 35 éves kor utáni, élethosszig járó életjáradékára gondolunk. Ennyi pénzért – vélik sokan – megéri kockáztatni. Elsősorban persze az olimpián elérhető eredményekért, hiszen az egyéb világversenyek (világbajnokságok, kontinensviadalok) messze nem jövedelmeznek ilyen gazdagon. Legalábbis a labdarúgáson kívül a többi olimpiai sportágban.
Van, ahol egy ország vagy annak vezetői számára létkérdés, hogy sikereket érjenek el egy-egy olimpián. Hogy megmutassák a világnak: tessék, mi ebben is milyen jók vagyunk. Ilyenkor a cél szentesíti az eszközt – mindegy, hogyan, csak eredmény legyen. A sportoló, az ember másodlagossá válik. Az egészség, a visszavonulást követő civil élet pedig sokadlagossá.
Amióta versenysport létezik, és az anyagi oldal egyre nagyobb szerepet kap a sport világában – szegény Coubertin báró forog a sírjában –, azóta egyáltalán nem a részvétel a fontos, hanem a győzelem, a dobogó, az érem. És ami mindezért jár. Ám amikor valaki testi épségét, egészségét veszélyeztetve különböző tiltott szerekkel próbál előnyhöz jutni, tisztában kell lennie azzal, hogy a kétes eszközökkel nyert rivaldafényt a lebukás után a pokol bugyrainak sötétsége válthatja fel. De ebben az esetben legalább minden doppinghoz nyúló, attól eredményt remélő sportoló a saját testével és lelkével játszik.
Ám úgy tűnik, az eredmények és az ezzel járó pénz hajhászása egy új, még borzasztóbb világot teremtett. Olyat, amelyben már mások egészségével, becsületével kezdenek el játszani. Immár a második olimpiára készülve hangzik el ugyanis az a vád Magyarországon is, hogy valaki vagy valakik egyszerűen belekevernek mások ételébe vagy italába olyan, könnyen beszerezhető szereket, amelyek egyszerűen kimutathatók. És ezzel az adott sportoló rögtön meg is szűnik ellenfélnek lenni versenytársai számára.
A 2012-es londoni olimpia előtt a magyar cselgáncssport egyik legnagyobb reménysége, Ungvári Attila produkált egyik napról a másikra pozitív mintát. A fiatalember máig kitart amellett, hogy sohasem használt tiltott szereket, valaki belekeverte az anyagot az italába. Még a hazugságvizsgálatot is vállalta, és a poligráfos vizsgálat őt igazolta. De ez nem számított: eltiltották, megbélyegezték. Azóta visszatérhetett, ám súlyos lelki sebeket hordozva nem tudott olyan szinten teljesíteni, mint a doppingbotránya előtt.
Most, a 2016-os olimpiára készülve ugyanez a módszer a kajakosoknál tűnt fel. Itt a végletekig kiélezett csata dúlt mindkét nemnél, ki utazhat Rióba. Először az olimpiai részvételre hajtó kajakos, Nádas Bence találta úgy a szolnoki edzőtáborban, hogy valaki hozzányúlt a táplálékkiegészítőjéhez, ezért azonnal feljelentést tett a rendőrségen. Majd kipattant a tavalyi kokainbotránya után fantasztikusan teljesítő Dombvári Bence ügye, aki egyesben és párosban is kivívta a riói részvételt. Aztán jött a pozitív minta – ugyanaz a szer, mint Ungvárinál. A sportoló szerint a módszer is ugyanaz: valaki őt is „megmérgezte” sztanozolollal. Dombvári helye mindenesetre felszabadult…
Nincs kizárva, hogy az erre hivatkozók csak menekülnek a felelősség elől. De valljuk meg őszintén: több mint érdekes, hogy ilyen esetekkel kizárólag olimpia előtt találkozhatunk. Persze azt se feledjük, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. És nem azért, mert az utóbbinak belekevertek valamit az italába vagy az ételébe.
