Lehet más Európa?

Hazánk érdeke az unió fennmaradása és alapvető, szociális szellemiségű reformja.

A konferencián végig az volt az érzésem, hogy ha az időnként felmerülő menekültkérdést és a marxizmusra való utalásokat kihagynánk, akkor az ott elhangzottakat a magyar társadalom túlnyomó többsége szívesen elfogadná. A mérsékelt jobboldaltól a baloldalig a legtöbben egyetértünk abban, hogy az Európai Unióra, azaz az európai országok szoros együttműködésére szükség van, ugyanakkor az EU jelenlegi működési mechanizmusát alapvetően meg kell változtatni. Varufákisz kiindulópontja szerint az unió nem tudja kezelni a pénzügyi válságot, képtelen igazi lendületet adni az európai gazdaságnak. Az európai bankok óriási, több milliárd eurós megtakarításokon ülnek, miközben nincsenek befektetések, a jövőbe mutató projektek. Az EU a közös nagy befektetések hiánya és a rossz struktúra miatt sodródik a szétesés felé. Varufákisz szerint ez az oka a menekültek körüli politikai hisztériának is. A kilencvenes évek elején, amikor ment a szekér, és jól működött a gazdaság, Görögország egymillió menekültet fogadott be, akik sikeresen integrálódtak a görög társadalomba. Most ugyanennyi menekült egész Európát sokkolni tudja.

Varufákisz programjának egy része nyilvánvalóan a görög helyzethez igazodik. Az államadósság alternatív kezelése, a nemzetközi hitelezők diktátumának megtörése térségünket kevésbé érinti. Hiszen az új tagállamok kormányai pártállásra való tekintet nélkül szinte a stréberségig pontosan szeretik visszafizetni a nemzetközi adósságokat. A „Varufákisz-terv” többi eleme, mint a bankok működésének szigorú szabályozása, az összeurópai szegénység elleni stratégia, a minimáljövedelem viszont Magyarország számára is érdekes lehet. Találó volt az a kissé provokatívnak szánt megjegyzése is, miszerint a közvélemény néha úgy látja, mintha a zöldek a jómódú középosztály számára küzdenének a tiszta környezetért. Magam azt tenném ehhez hozzá, hogy ezt a látszatot akkor lehet megcáfolni, ha olyan környezetvédő programok kapnak prioritást, amelyek együtt járnak az energia, a közlekedés, a lakhatás költségeinek csökkentésével. Az „akár többet is fizetünk a tiszta környezetért” elvén működő elképzelésekkel meg kellene várni a jólét általános emelkedését, a szociális válság enyhülését – legalábbis a szegényebb tagállamokban.

Pogátsa Zoltán, a DiEM25 hazai koordinátora e hasábokon is rendszeresen kifejti nézeteit. Itt azt az alapvető megállapítását idézem, amely szerint a legtöbb baj forrása az, hogy az Európai Unió jogszabályaiból, a sokat emlegetett acquis communautaire-ből hiányzik a rendszerszerű szociális elem. A tagállamok éves költségvetésének tételesen meg kell felelnie a szigorú pénzügyi előírásoknak, de semmilyen előírás nincs a szociális egyensúly fenntartására. Alighanem igaza van abban is, hogy ha az EU keleti bővítésénél az új tagállamok szociális helyzetének, bérszínvonalának emelése is cél lett volna, akkor nem kerül sor a brexitre, hiszen sokkal kevesebb kelet-európai munkavállaló keresné a megélhetését az Egyesült Királyságban.

Az Európai Unió legnagyobb gyengesége az (s ezt már én teszem hozzá az eddigiekhez), hogy a nagytőke nemzetköziségével szemben a munkavállalók, a kisvállalkozók, a hétköznapi emberek nem képesek európai szinten megszervezni magukat. Bizonyos szociális és környezeti jogok érvényesülnek az EU-ban, más kontinensek üvöltő társadalmi különbségeihez képest Európa még mindig viszonylag kellemes hely. De ezeket a jogokat a nemzetközi tőke szükségletei szerint bármikor korlátozni lehet, s ezzel szemben nem alakult ki európai szintű védekezési mechanizmus. Amikor a nemzetközi nagytőke visszavesz az állampolgárok jogaiból és jövedelméből, a populista helyi politikusok azonnal előhúzzák a nemzeti kártyát, és nyíltan vagy burkoltan az EU-ból való kilépés gondolatával játszanak – ahogy ezt teszi Orbán Viktor is. Holott egészen nyilvánvaló, hogy egy tízmilliós, szegény ország önmagában még inkább ki lenne szolgáltatva a nemzetközi gazdasági hatalmaknak, mint a huszonhét tagállam együtt.

A megoldás elvben egyszerű. A jobboldali és baloldali, nyugati és keleti, keresztény és szabadgondolkodó elkötelezettségeken felülemelkedve kellene kialakítani egy olyan mozgalmat, szövetséget, amely az Európai Uniót szabadpiacból valódi szociális unióvá alakítja át. Nem „Európai Egyesült Államokká”, hanem olyan államok szövetségévé, amelyben közös elveken működik az adózás, az eddiginél sokkal több pénz jut a kohéziót szolgáló alapokra, elsősorban a szegényeket szolgálja a társadalmi újraelosztás, és nem szitokszó a közösségi tulajdon. Az európai egység a szörnyű háborúk után politikai tervnek indult, amely aztán gazdasági, napjainkra pedig alapvetően pénzügyi projektté torzult. A pénzügyi szektor túlhatalmát le kell törni – egy valódi demokráciában a bankszektor működése sem függetlenedhet az össztársadalmi érdektől. A gazdaságot pedig közelebb kell vinni a politikához. Mindkettőnek egy befelé szolidáris, a jövedelmi különbségeket mérséklő, egységesülő uniót, kifelé pedig egy magabiztos, versenyképes, az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Kínával egyenjogú partnerséget kialakító Európát kell szolgálnia.

Képes lesz-e ezt sikeresen képviselni a DiEM25? Nem tudom. A nevükben szereplő 2025 nyilván azt jelzi, hogy távlatos cél érdekében szerveződnek. Az alapgondolatukkal mindenképpen egyet lehet érteni. Hazánk, nemzetünk érdeke az Európai Unió fennmaradása, és ugyanakkor alapvető, szociális szellemiségű reformja. Ennek közös elfogadása talán a magyar politika végzetes megosztottságát is enyhíthetné, elszigetelve egyrészt a vad nacionalista, másrészt a szélsőségesen piacpárti erőket.

A szerző publicista, volt európai parlamenti képviselő (MSZP)