Még a hét végén történt, hogy Pécsett a rendőrök előállították az egyik ellenzéki párt elnökét és néhány aktivistáját, akik ezután több mint két órát töltöttek a helyi kapitányságon. E hatásos felvezetést némileg gyengíti, ha hozzátesszük, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Pártról van szó – még akkor is, ha az októberi népszavazás után a viccpárt vezetői bejelentették, hogy indulni szándékoznak a következő országgyűlési választáson (reméljük, ezt komolyan gondolják, mert viccnek kicsit lapos lenne). Ezzel együtt sem világos, miért volt szükség az erőteljes hatósági fellépésre: aligha hihető, hogy a pécsi sétálóutca repedéseinek kipingálása jelentős erkölcsi vagy anyagi kárt okozott volna, netán veszélyeztette volna hazánk alkotmányos rendjét.
Mindez talán nem is lenne különösebben érdekes, ha nem olyan országban élnénk, ahol minden hasonló ügynek csak két lehetséges értelmezése van. Az egyik: úgy kell nekik, minek mentek oda, maguknak keresték a bajt! Ez a bevett kormánypárti vélekedés minden olyan esetről, amikor ellenzéki szereplőket – politikusokat, aktivistákat, tüntetőket – ér valamiféle atrocitás. Igen, maguknak keresték – de tegyük hozzá, a kétfarkúak már huszonnégy alkalommal festettek színesre kátyúkat, és ez eddig a kutyát sem zavarta, mígnem huszonötödjére bezsuppolták őket. Méghozzá nem sokkal azután, hogy a népszavazási kampányban érvénytelen szavazatra buzdítottak… S a bagatellizáló kormánypárti olvasat mellett máris ott a másik, a túlreagáló ellenzéki: lám, a hatalom ismét megmutatta igazi arcát!
Persze arra, hogy a kormánynak miért állna érdekében ingyenreklámot csinálni a polgárpukkasztásban utazó formációnak – hiszen a rendőri fellépés értékes médiaperceket hozott számukra –, nincs magyarázat. Arra annál inkább, miért születnek efféle, már-már a paranoia határát súroló ellenzéki értelmezések. A kétfarkúak esete ugyanis egyáltalán nem áll önmagában; olyan előzmények adják hozzá a hátteret, amelyek hivatalosan nem köthetők ugyan a Fideszhez, mégis arra szolgáltak, hogy megmutassák, ki az úr a háznál. Egy másik, kevésbé szalonképes szólásra utalva: hogy ki az erősebb kutya. Ilyen volt az MSZP népszavazási kezdeményezésének alvilági figurákkal történő megakadályozása, vagy – hogy frissebb példát említsünk – a legnagyobb ellenzéki napilap ellehetetlenítése. Talán még a Fidesz legelszántabb hívei sem vennének rá mérget, hogy ezeket kizárólag az utca, illetve a piac törvényei magyarázzák.
Ám ebből még nem következik, hogy „a hatalom” központilag rendelte el a Nemzeti Választási Iroda megszállását vagy a Népszabadság rajtaütésszerű bezárását. Túl magas labdák ezek az ellenzéknek, akárcsak a rendőrségi vegzatúra egy viccpártnak. A magam részéről könnyebben el tudom képzelni, hogy a legfelsőbb szinten csak az elhatározás született meg: „A szocikat le kell állítani, nehogy belerondítsanak a mi népszavazásunkba!”; „Ideje lenne odahatni a Népszabinak, ne mogyorózzák annyit a Gyurit meg a Tónit!” Aztán a rendszer egy alsóbb szintjén valaki megoldotta: leállította őket, odahatott. S hogy egy kicsit túlteljesítette? Előfordul az ilyesmi, ahogy Kovács főtörzzsel is előfordul, hogy kicsit túllihegi a dolgot, és beviteti a sétálóutcáról a „graffitiseket”.
Ez a megközelítés persze nem fog tetszeni azoknak, akik még a kutyapárt aktivistáinak előállítása mögött is Orbán Viktor személyes döntését gyanítják. Pedig semmivel sem kevésbé riasztó, ha a hatalom igazi arcát a jutalomfalatok reményében túlteljesítő beosztottak jelentik.
###HIRDETES2###
