Néhány éve egy spanyol barátom látogatott Budapestre. Amikor megérkezett a hármas metró vonalán lévő lakásunkba, örömmel újságolta, hogy nosztalgiakocsiban utazott. Mutatott fotókat is. Nem akartam kiábrándítani, csak elismerően bólogattam a képek láttán. Gondoltam, később magától is rájön, hogy mi, magyarok általában csak jobb híján vagyunk nosztalgikusak. Persze nem minden turista olyan naiv és jóhiszemű, mint Juan. Elég, ha végignézünk a reptérről érkező külföldiek arcán, amikor a régi, kék szerelvények nekilódulnak, majd néhány méter után irtózatos csikorgás, dübörgés és kattogás közepette hirtelen leblokkolna, milyen zavartan fürkészik a helyiek arcát. Megpróbálják leolvasni, hogy amit tapasztalnak, az a normális működés része-e, vagy kezdhetnek aggódni.
A gond az, hogy mostanság már a helyiek sem tudják biztosan, mi az a normál működés. Néhány hónapja történt, hogy egy régi szerelvényen az égő műanyag szagára emlékeztető bűz kezdett terjengeni. Az utasok nem estek pánikba, de láthatóan nyugtalanabbá váltak. Három megállóval később alig látható, halványkék füst lengte be a kocsit. Ketten előrementünk a vezetőhöz, és udvariasan megkértük, hogy jöjjön, nézze meg, mi történt. Ő beleszippantott a levegőbe, hangosan bosszankodni kezdett, majd visszaszaladt a fülkéjébe, és mindenkit leszállított. Néhány héttel korábban viszont csak legyintett a vezető, amikor az egyik utas jelezte, hogy a kocsi padlója alól olyan hangokat hallunk, mintha a kerekek épp ki akarnának szakadni a helyükből. Nem ártana, ha a megállókban a politikai propagandakiadványok mellékleteként osztogatnának egy Hogyan döntsük el, életveszélyben vagyunk-e a hármas metrón? című kis füzetet is. Egy ilyen kiadványnak a felújított szerelvények utasai is hasznát vehetnék. Kiolvashatnák belőle, hogy nincs abban semmi különös, ha nem nyílnak az ajtók, mint ahogy abban sincs, ha az ajtók a bal és a jobb oldalon egyszerre nyílnak.
Jó látni, hogy a magyar emberek tudnak nevetni a saját nyomorúságukon. Miután múlt pénteken az egyik felújított metrószerelvényt csak az ajtók felfeszítése után tudták elhagyni az utasok a Nyugati pályaudvar megállójában, az interneten egy fotó kezdett keringeni, amelyen a Tripadvisor utazásajánló oldal a szabadulójátékok között hirdette a hármas metrót. Az új szerelvény fotója alatt még egy értékelés is állt: „Nagyszerűen éreztük magunkat, az eddigi legjobb szabadulós játék volt, amit kipróbáltunk ”
Nem tudom, az értékelés írója valóban ott volt-e azon a bizonyos szerelvényen, de ismerek valakit, aki igen, és benne jóval kellemetlenebb emlékeket hagyott az incidens. Szerinte percek választották el az összezsúfolódott embereket attól, hogy pánik törjön ki közöttük. A feszültség hullámai egyre magasabbra tornyosultak, és valószínűleg át is csaptak volna a tömegen, ha a metróvezető nyugalmat árasztó magyarázatai és instrukciói nem csillapítják az utasok indulatait. A vezető megőrizte a hidegvérét, annak ellenére, hogy a hangszórókból hallani lehetett, ahogy egyre türelmetlenebbül kér segítséget a rádióján a műszakiaktól.
Mióta Nyugat-Európában egymást érik a terrorcselekmények, mi, magyarok – nem kis részben a kormánymédia túlzó híreinek hatására – hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Párizsban, Berlinben, Londonban az emberek élete csupa rettegés. Pedig ez nem igaz. Nem teszi pokollá az életüket a félelem. Talán valamivel óvatosabbak. Csakúgy, mint a hármas metró utasai, akik megtanultak együtt élni a baljós szagokkal és zörejekkel.
Igazságtalan lennék, ha itt nem jegyezném meg, hogy eddig nem történt tömegszerencsétlenség a vonalon. Igaz, ez még a karbantartók egy része szerint is csak a szerencsének köszönhető.
