New Orleansban eltávolították a déli rabszolgatartó államok konföderációjára emlékeztető emlékműveket, így a déliek legnépszerűbb tábornoka, Robert E. Lee szobrát is. Az esemény megmutatja: a történelmi emlékezettel kapcsolatos viták a Magyarországról nézve idillinek gondolt Egyesült Államokban sem jutottak nyugvópontra. Az amerikai társadalom és a történettudomány egyébként is gyakran kérdez rá a saját múltjára, és gondolja újra.
Nem Lee szobrának az elmozdítása szomorú önmagában, hanem a hisztéria, amelynek jegyében sokan még mindig úgy gondolnak az amerikai Délre, mint a rasszizmus és a lincselések fellegvárára. Holott az amerikai tisztek és közkatonák ezrei nem a rabszolgaság védelmében harcoltak az unió ellen, hanem lokálpatriotizmusból. A fehér farmerek, akik a feketék alacsonyabbrendűségének ma már nyilván tarthatatlan nézetében nevelkedtek, sokszor éppúgy gyűlölték a fehér nagybirtokosokat, mint azok rabszolgáit. A rabszolga-munkaerő ugyanis csökkentette a szabad munkaerő értékét. A fehér farmerek feketék iránti megvetése szimbolikusan a fehér urak ellen is irányult. Mivel utóbbiakon nem lehetett nyíltan bosszút állni, megtették ezt azzal, hogy dühüket a feketéken (illetve az északi abolicionistákon, a rabszolgaság-ellenes mozgalom tagjain) verték le.
Alex Haley Gyökerek című családregénye és Margaret Mitchell Elfújta a szélje alapján képet alkothatunk arról, milyen mély szociokulturális szakadék választotta el a déli fehér társadalom rétegeit. A fehér nagybirtokosok sokszor jobban becsülték rabszolgáikat – elsősorban persze az uraikkal bizalmas viszonyban álló, privilegizált helyzetben lévő háziszolgákat –, mint a fehér kisfarmereket, akiket „white trash” (fehér szemét), „vörösnyakú”, „szemétevő” és még ezeknél is durvább gúnynevekkel illettek. Nem csoda, hogy a déli hadseregben járványos méreteket öltött a dezertálás, a toborzással szembeni ellenállás. Azt, hogy a polgárháború kérdése nem egyszerűsíthető le a rasszkérdésre, mutatja, hogy az utolsó konföderációs tábornok, aki megadta magát az északiaknak 1865. június 23-án (Lee fegyverletétele után majdnem két és fél hónappal), „civilben” csiroki törzsfőnök volt. A rabszolgák felszabadítása sem változtatott a feketék elleni előítéleteken. A rabszolgák szabad emberek lettek, ám szabadon is ki voltak téve a fehér lakosság inzultusainak. Eközben a fehér szegények élete sem változott előnyösen. Csak innentől nem sajátjaik, hanem északi politikusok, kalandorok, vadkapitalista vállalkozók szabták meg a társadalmi rendszer kereteit. A korábbi déli elit a fehér lakosság minden bajáért az északiakat okolta, és ebbe az irányba próbálta becsatornázni a szegény fehér lakosság gyűlöletét. Kevesen vették észre a lényeget úgy, mint a részben fekete W. E. B. Du Bois szociológus, író, polgárjogi harcos, aki megállapította: az elit „arra használja a fehér proletárokat, hogy kordában tartsa a négereket, a négerek rémével pedig a fehér proletárokat tartja féken”. Receptet is adott, egyik fehér hőse szájába adva a gondolatot: „Azt hiszem, nekünk, fehér rabszolgáknak meg nekik, fekete rabszolgáknak okosabb volna összefognunk.”
A 19. század végi populista mozgalom volt az első olyan interetnikus jelenség, amely a jogi mellett a szociális egyenlőséget is zászlajára tűzte. A déli születésű populista politikus, Tom Watson – a Populista Párt alelnökjelöltje – az 1892-es kampányban kifejtette véleményét a „déli négerkérdésről”. Vonatkozó cikkében a „négerkérdést” – ahogyan a korban nevezték – a gazdasági egyenlőtlenség kérdéseként értelmezte, és a déli fekete és fehér szegények és kisemberek közös osztályhelyzeten és közös régión alapuló szolidaritását hangsúlyozta. Ő „két déli faj”-ról írt, jelezve a regionális kötődés elsőbbségét a bőrszínnel szemben. Ezek ellenpólusát Északban és az „északi gyáros”-ban jelölte meg, zseniális retorikai bűvészkedéssel kapcsolva össze az átlagos déli lakos jenkiellenes, a kisfarmer és a munkás nagytőkeellenes, valamint általában az agrárrétegek nagyiparellenes érzelmeit. Watson feltette a kérdést: „Miért állandósítunk egy olyan politikát, amely a feketéket az északi politikusok karjaiba taszítja?” Watson a felelősséget az északi politikusokra hárította, akik szerinte mesterségesen keltik a feszültséget a két déli réteg között.
Azt mondta, „fel kell ismerni a közös bajokat és a közös gyógyírt”, ám nem volt hajlandó foglalkozni azzal, hogy a feketék mégsem csupán attól szenvednek, amitől fehér szomszédaik. Azaz a válságokon, az aszályon, az árvízen, a nagybirtokosok uralmán, a bankok zsarolásán túl van egy speciális problémájuk is: a fehér szupremácia, amely másodlagos polgárokká degradálja őket.
Watson és a déli populisták egy részének jóindulatához ezzel együtt sem fér kétség. A politikus egy fiatal fekete lelkészt választott tanácsadójának: Henry S. Doyle-t. A kampányban megüzenték a déliek Doyle-nak, hogy meg fogják gyilkolni. Válaszul kétezer fehér populista vonult fel a védelmére. Mindez mutatja, hogy a farmerek készek voltak kiállni a fekete lelkész-politikus mellett, aki érzékeny volt a fehér farmerek sorsa iránt is, és nem a „faji” forradalmat, hanem a kisemberek közös társadalmi forradalmát hirdette. Doyle a farmerek szemében a „mi feketénk” lett, igaz, ez még nem jelentett kölcsönös elfogadást. Hiába állt egymillió-kétszázezer fekete farmer és agrárproletár a Populista Párt mellett, közülük is sokan szenvedtek a fehér társadalom részvétlenségétől.
E déli populizmus emléke mára elhalványult. Több ok állhat ennek hátterében. Mindenekelőtt megváltozott a társadalom szerkezete. Az agrárlakosság aránya drámaian csökkent, ami hatással volt a fekete lakosság foglalkozási szerkezetére is. Emellett sok fekete elhagyta a Délt, és az északi ipari övezetbe költözött. Oka lehet az amnéziának az is, hogy az 1950-es és 60-as években a Martin Luther King vezette mozgalom, valamint a fekete radikálisok (Fekete Muszlimok, Fekete Párducok) jobban magukra vonták a figyelmet. A fekete emancipáció sikere is ide tartozik. Ez az emancipáció 70 évvel a fekete populizmus virágzása után következett be. Ezzel együtt az is feledésbe merült, hogy a Délen sokan elfogadták a fekete és fehér farmerek összefogását, és hogy korántsem szabad az országrészt a rasszizmussal azonosítani.
A szerző történész, politológus
