Feketeség és populizmus

A történelmi emlékezettel kapcsolatos viták az USA-ban sem jutottak nyugvópontra.

A 19. század végi populista mozgalom volt az első olyan interetnikus jelenség, amely a jogi mellett a szociális egyenlőséget is zászlajára tűzte. A déli születésű populista politikus, Tom Watson – a Populista Párt alelnökjelöltje – az 1892-es kampányban kifejtette véleményét a „déli négerkérdésről”. Vonatkozó cikkében a „négerkérdést” – ahogyan a korban nevezték – a gazdasági egyenlőtlenség kérdéseként értelmezte, és a déli fekete és fehér szegények és kisemberek közös osztályhelyzeten és közös régión alapuló szolidaritását hangsúlyozta. Ő „két déli faj”-ról írt, jelezve a regionális kötődés elsőbbségét a bőrszínnel szemben. Ezek ellenpólusát Északban és az „északi gyáros”-ban jelölte meg, zseniális retorikai bűvészkedéssel kapcsolva össze az átlagos déli lakos jenkiellenes, a kisfarmer és a munkás nagytőkeellenes, valamint általában az agrárrétegek nagyiparellenes érzelmeit. Watson feltette a kérdést: „Miért állandósítunk egy olyan politikát, amely a feketéket az északi politikusok karjaiba taszítja?” Watson a felelősséget az északi politikusokra hárította, akik szerinte mesterségesen keltik a feszültséget a két déli réteg között.

Azt mondta, „fel kell ismerni a közös bajokat és a közös gyógyírt”, ám nem volt hajlandó foglalkozni azzal, hogy a feketék mégsem csupán attól szenvednek, amitől fehér szomszédaik. Azaz a válságokon, az aszályon, az árvízen, a nagybirtokosok uralmán, a bankok zsarolásán túl van egy speciális problémájuk is: a fehér szupremácia, amely másodlagos polgárokká degradálja őket.

Watson és a déli populisták egy részének jóindulatához ezzel együtt sem fér kétség. A politikus egy fiatal fekete lelkészt választott tanácsadójának: Henry S. Doyle-t. A kampányban megüzenték a déliek Doyle-nak, hogy meg fogják gyilkolni. Válaszul kétezer fehér populista vonult fel a védelmére. Mindez mutatja, hogy a farmerek készek voltak kiállni a fekete lelkész-politikus mellett, aki érzékeny volt a fehér farmerek sorsa iránt is, és nem a „faji” forradalmat, hanem a kisemberek közös társadalmi forradalmát hirdette. Doyle a farmerek szemében a „mi feketénk” lett, igaz, ez még nem jelentett kölcsönös elfogadást. Hiába állt egymillió-kétszázezer fekete farmer és agrárproletár a Populista Párt mellett, közülük is sokan szenvedtek a fehér társadalom részvétlenségétől.

E déli populizmus emléke mára elhalványult. Több ok állhat ennek hátterében. Mindenekelőtt megváltozott a társadalom szerkezete. Az agrárlakosság aránya drámaian csökkent, ami hatással volt a fekete lakosság foglalkozási szerkezetére is. Emellett sok fekete elhagyta a Délt, és az északi ipari övezetbe költözött. Oka lehet az amnéziának az is, hogy az 1950-es és 60-as években a Martin Luther King vezette mozgalom, valamint a fekete radikálisok (Fekete Muszlimok, Fekete Párducok) jobban magukra vonták a figyelmet. A fekete emancipáció sikere is ide tartozik. Ez az emancipáció 70 évvel a fekete populizmus virágzása után következett be. Ezzel együtt az is feledésbe merült, hogy a Délen sokan elfogadták a fekete és fehér farmerek összefogását, és hogy korántsem szabad az országrészt a rasszizmussal azonosítani.

A szerző történész, politológus