A június 7-i teheráni merényletekért az Iszlám Állam vállalta a felelősséget. A hírek szerint öngyilkos merénylők és fegyveres támadók törtek be az iráni főváros parlamentjébe és Homeini ajatollah mauzóleumába. Aznap estére az iráni hatóságok a felelőst is megtalálni vélték: az Iszlám Államot szerintük régóta támogató Szaúd-Arábia állhatott a háttérben.
Az utóbbi időben visszaszorulóban lévő kalifátus villámgyors, a támadásért felelősséget vállaló nyilatkozatát úgyszólván minden, az eseményről tudósító médium készpénznek veszi. Nem az első eset, amikor a tudósítók és a politikusok jobban hisznek a gátlástalan terror gyakorlóinak, mint bármilyen más forrásnak. Ezt a kritika nélküli hozzáállást a Da’es (az Iszlám Állam arab neve) teljes mértékben ki is használja. Minden merénylet, amely kapcsolatba hozható velük, hatalmukat és befolyásukat bizonyítja. Legalábbis azóta, hogy leszállóágba kerültek. Ráadásul ez a hozzáállás a merényletet a Da’es Európában végrehajtott támadásaihoz hasonló lépésként mutatja be. A nemzetközi pénzpiacok is elhitték a verziót – nagyot esett a kőolaj és az arany ára.
Fontos megjegyezni, hogy 2014–2015-ben a hatalma csúcsán álló formáció egyetlen, a határain túl végrehajtott terrorakcióra sem adott parancsot, ilyenre nem is buzdított. Merényletek és mészárlások voltak Irakon és Szírián kívül is, de csak olyan helyeken, amelyek a terrorállamnak hűséget esküdő különféle csoportok fennhatósága alatt álltak. Itt elsősorban líbiai, egyiptomi (Sinai-félsziget), nigériai (Boko Haram) és afganisztáni akciókat kell említeni.
Az Iszlám Állam akkoriban, mint Christoph Reuter Az Iszlám Állam – a fekete hatalom és a terror stratégái című kitűnő könyvében rámutat, nem volt érdekelt külföldi merényletek szervezésében. Szaddám Huszein hadseregének amerikaiak által elzavart tisztjei viszont olyat tettek, mint addig senki: létrehozták saját, állami jellemzőkkel bíró, óriási területre kiterjedő, totális hatalmat gyakorló képződményüket (a Da’es valamennyi felső vezetője iraki). A formáció puszta léte dzsihadisták ezreit vonzotta a világ minden tájáról, erőforrásokat felemésztő külföldi akciókra semmi szükség nem volt. A helyzet 2016 végén változott meg, amikor a hazatérő európai származású harcosoknak, illetve helyi radikálisoknak valóban utasításba adták, hogy bármilyen eszközzel keltsenek félelmet más országokban. Ennek az utasításnak igyekeztek megfelelni a Németországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában végrehajtott akciók tettesei. Az iráni helyzet viszont egészen más.
Szinte elképzelhetetlen, hogy Teheránban évekig – vagy akár csak hónapokig – létezhetett volna egy „alvó sejt”, amely most aktivizálódott. Nincsenek az országban radikális szimpatizánsok sem. Teheránban nincsenek szalafista hitszónokok befolyása alatt álló „no go” zónák. Valószínűtlen, hogy az elkövetők, akiknek valamikor 2015 után kellett volna Iránba érkezniük, ne keltették volna fel a lakosság és a biztonsági erők figyelmét. Irán évtizedek óta szinte háborús készültségben él. Ilyen körülmények között egy fegyverekkel, anyagi erőforrásokkal, kommunikációval is felvértezett csoport működtetése megoldhatatlan. E csoportnak ráadásul létszámát tekintve legalább tízfősnek kellett volna lennie, legalábbis a merényletekről szóló híradások alapján. Reuter említett művéből az is kiderül, hogy a kalifátus és az iráni titkosszolgálat nem mindig volt a másik esküdt ellensége. Irakban több iráni útlevéllel bíró dzsihadistát találtak, akik azonban nem perzsák, hanem harmadik országból érkező figurák voltak, például csecsenek. Ők azonban továbbmentek Iránból. Márpedig huzamosabb ideig tartó helyi jelenlét nélkül a támadás megtervezése elképzelhetetlen. Ugyanez az ok zárja ki a támadás előtt közvetlenül történő „beszivárgás” lehetőségét is. Előzetes felderítésre azért nem volt lehetőség, mert Teherán nem az a fajta világváros, ahol számtalan, különböző nyelveken – például arabul – beszélő turista fordulna meg.
Az első kérdés tehát: honnan és miképp kerültek fegyverekkel és robbanóanyagokkal, valamint feltehetőleg járművekkel rendelkező támadók a teheráni törvényhozás épülete és a Homeini-mauzóleum elé?
A külső megfigyelő számára érdekes a támadás időzítése is. Biztosra vehető, hogy a kalifátus vezetőinek nincsenek pontos információi a Szaúd-Arábia és Katar közti feszültség aspektusairól és a szaúdiak által tervezett lépésekről. Az Iszlám Államnak jelenleg édes mindegy, mi a helyzet Katarban, hiszen a puszta létéért küzd. A szaúdi–katari konfliktus eszkalálódásának kihasználása olyan képességeket tételez fel az Iszlám Államról, ami túlzás. Más a helyzet az iráni titkosszolgálattal.
Végül szót kell ejteni a végrehajtás módjáról. Bár a támadások célpontjai látványosak, az okozott kár és az emberveszteség – bármily tragikus is, de – minimális. Hatásosabb akciót lehetett volna végrehajtani síita „hitetlenek” által tömegesen látogatott puha célpontok ellen. A kivitelezés hirtelen ötlet alapján megtervezett akcióra utal, amelynek nagyobb a füstje, mint a lángja. Az öngyilkos merénylők – már ha azok voltak – bevetése sem kizárólag az Iszlám Állam módszere. Elképzelhető, hogy a merénylőket távirányítással robbantották fel.
Hogy kik lehetnek az elkövetők? Van választék. Kasszem Szulejmani tábornok, a Forradalmi Gárda diverziókra és titkos akciókra szakosodott al-Kudsz csoportjának vezetője sokféle receptet ismer. A friss hírek szerint a tettesek irániak voltak. Történelmi párhuzam is akad amúgy az ínyenceknek. Gleiwitz, 1939. Csak a cél más. Irán nem akarja lerohanni Szaúd-Arábiát. De a feszültség fokozása érdekében állhat.
