A rendőrségnél egyeseknek fogalmuk sincs róla, mit jelent a nyilvánosság

Rendszeresen belefutunk abba, hogy flegma, átgondolatlan, lekezelő válaszokat kapunk, kizárólag írásban.

Villamosokat állítottak egymás után mindkét sínpárra a fővárosi Széna tértől az akkori Moszkváig. Az utcákat lezárták, volt olyan rendőr, aki az érdeklődőknek azt mondta, filmforgatás zajlik. Még a szemközti bevásárlóközpont üzleteit is becsukatta a hatóság, nehogy onnan, a magasból rá lehessen látni az eseményekre. A szóvivők nem vették fel telefonjukat. Aztán a tér fölé helikopter repült be, az egyik nagy kereskedelmi tévétársaság így játszotta ki a teljes információs blokádot. A körbezárt Széna téri bankfiókban túszdráma zajlott ezekben a percekben, 2007. május 4-én.

A hazai kriminalisztika és a média történetében is mérföldkőnek számító eseményt követően építő vita kezdődött a rendőrség és a sajtó együttműködéséről, pontosabban együtt nem működéséről. Lényegében arra jutottunk, hogy mindkét fél követett el hibákat, egyik sem volt hozzászokva az ilyen helyzetekhez. A közbeszédben pedig leginkább az maradt meg, hogy a kommandósok az egyik túszt is meglőtték, a helyszínelők egyike pedig lopott.

És hol voltak akkor még az okostelefonok, amelyek révén ma már bárkiből lehet tudósító! Néhány kattintás után lényegében bárki adhat élő közvetítést mondjuk éppen egy túszdráma helyszínéről, mit sem törődve azzal, hogy azt elvben akár a bankrablók, terroristák is láthatják.

Nem kell azonban fegyverropogás, túszdráma, helikopter és más egyéb látványelem ahhoz, hogy megállapítsuk: a hazai rendőrségi kommunikációs gépezet egy része egész egyszerűen nem érti, mi az a nyilvánosság. Fontos hangsúlyozni, nem minden rendőri szervre igaz ez. Nekem például aktív riporteri éveim alatt, amikor a világ háborús gócpontjai mellett leginkább a hazai társadalmi, civilizációs feszültségekről írtam tudósításokat, a borsodi rendőrökkel kifejezetten jó munkakapcsolatot sikerült kiépítenem. Mostanság a központosító, személytelenítő, az állami beosztottak megfélemlítésen alapuló törekvések miatt – ez korántsem csak a rendőrségre vonatkozik – a helyzet sokkal rosszabb.

Sarló-kalapácsos, vörös csillagos zászlókkal a budapesti utcán felvonuló orosz motorosok. Sorozatos támadások a fővárosi tömegközlekedési eszközökön. Brutálisan megkínzott macska Óbudán. Három egymástól teljesen eltérő ügy: az első közéleti-politikai felhanggal bír, a második tömegközlekedő emberek tízezreit érintő súlyos, kézzelfogható probléma, a harmadik pedig civilizációnk, társadalmunk állapotáról árulkodó jelenség, ami – jelesül az állatvédelem ügye – a törvényalkotókat és a végrehajtó szerveket is kihívás elé állítja.

Szerkesztőségünk szorosan figyelemmel kíséri az ilyen, önmagukon túlmutató ügyeket, és értelemszerűen számítunk a rendőrség segítségére is, lévén a hiteles tájékoztatás, az ügyek hátterének feltárása közös cél. Ehhez képest sajnálatos módon rendszeresen belefutunk abba, hogy a rendőrség flegma, átgondolatlan, lekezelő válaszokat küld, kizárólag írásban, a nyilatkozó megnevezése nélkül. Például az orosz motorosokkal kapcsolatban kollégánk megkérdezte, hogy 1. a BRFK-nak tudomására jutott-e az eset? 2. Tervezik-e az üggyel kapcsolatban büntetőeljárás megindítását, és ha igen, milyen jogcímeken?
3. Ha külföldi állampolgárok követték el a magyar Btk. szerint szankcionált cselekményeket, őket hogyan tudja elérni, szankcionálni a BRFK? A Budapesti Rendőr-főkapitányság kommunikációs osztályának válaszai ezek voltak: – Igen. – Nem. – Lásd fenti válaszunk.

Nem jutottunk sokkal előrébb a másik két, példaként kiemelt ügyben sem. Amikor a villamosokon történt támadások kapcsán megkérdeztük, mit akar tenni a rendőrség azok visszaszorítására, válaszuk ennyi volt: „Kérjük, kérdését pontosítani szíveskedjék, a tekintetben, hogy hol fordulnak elő rendszeres támadások.” Az állatkínzásos ügyben legalább annyit sikerült megtudnunk a BRFK-tól, hogy a felderítések sikerességéről nincs statisztikájuk. Megkérdeztük azt is: „Zajlik-e szakmai egyeztetés akár a jogalkotókkal, akár szakmai szervezetekkel az állatkínzásos ügyekben?” Mire a válasz ennyi volt: „Igen.”

Néhány tényt azért érdemes leszögezni. Így például azt, hogy amikor a sajtó információt kér, akkor bármely állami szerv illetékese nem szívességet tesz azzal, ha korrektül válaszol, hanem törvényi kötelezettségének tesz eleget. Az újságíró sem önmaga szórakoztatására tesz fel kérdéseket, hanem azért, mert ezzel alapesetben a közérdeket szolgálja.

De van a kérdésnek még egy fontos vetülete, ez pedig magát a rendőri testületet érinti. Az egyenruhásokat divat szidni, valójában azonban egyre több pozitív tapasztalatunk lehet velük. Biztos sok a hiba, de az is biztos, hogy nagyon sok rendőr szívvel-lélekkel, jól végzi a munkáját. Amikor a rendőri vezetők hagyják, sőt előidézik azt, hogy szolgálatukról mégsem kapunk hiteles képet, azzal leginkább őket alázzák meg.