Barátaim, felebarátaim, testvéreim, féltestvéreim, magyarok! Nézzünk szembe a tényekkel! Tudjuk, hányan jöttek már a Közel- s távolabbi Keletről, Afrikából az unióba. Azt is hallottuk, hatvanmillió migráns várható a fekete kontinensről, de ez is csak a következő hullám az embertengerben. Ha mindannyian nekifeszülünk is a kerítésnek, a hatszoros túlerőben kár erőlködni. Szintén fölösleges megnépszavazni, hogy nem akarjuk a bejövetelüket, hisz nem tudnak magyarul, hiába dugjuk az orruk alá a nemleges eredményt, nem fogják érteni. Na és emlékszünk még, hogy az idei nyár embertelen forrósággal marasztalt otthon? Gondoljuk el, ha merjük, miféle idő lehetett Afrikában! Lássuk be, ott nem lehet boldogulni a mezőgazdasággal, ahol már a földön terem a sült krumpli. Ott pedig nincs tescós hétvégi program, hamarosan éhen halnak, vagyis tetszik, nem tetszik, nincs választásuk, északra kell húzódniuk, hozzánk.
Szó sincs róla, hogy ne kedvelném ébenbőrű barátainkat, sőt. Ám ha mindannyiukat szűkös házamba invitálom, akkor bizony kint rekedek a kertben. Ráadásul ki szeret úgy lakni, hogy ki nem állják a szomszédai, még a kettővel, hárommal arrébb lakók sem. Az ukránok megharapdálják a nyelvünket, a volt Nagy-Magyarország elcsatolt részeinek lakói folyton gyanúsan lesnek utánunk a függöny mögül. Arrébb a német vendéglátósok ránk tukmálnák a fölöslegüket, a brüsszeliek kegyetlen nagybácsit játszanak, aki azzal fenyegetőzik, hogy kiközösít, vagy megvonja tőlünk a zsebpénzünket, amihez már kezdtünk hozzászokni. Megírta már Ady száztizenöt éve: „A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.” Azt mondom ezért, kerekedjünk fel, emlékeinkben dereng még a honfoglalás útvonala, ezt kell megtennünk, csupán visszafelé. Ezeréves vendégeskedésünk után tudnunk kell az illemet, mikor menjünk haza. Csomagoljunk! Hamuban sült pogácsa, meg persze rántott húsos szendvics az útra. Ne maradjon itt a gulyás, töltött káposzta, halászlé, pár üveg tokaji, villányi portugieser, vagy amit akartok, hajrá, bepakolni! Ázsiában szeretnek minket, barátként várnának az Uráltól egészen Japánig, kivált legközelebbi rokonaink, az obi-ugorok tárt karokkal fogadnának, s odáig el sem kopna a lábunk a sok menetelésben.
