A felsorolást újraböngészve nem véletlen, hogy Dzsudzsák Balázs csapatkapitánynak a luxemburgi vereség utáni harmadik mondata ez volt: hol vannak a fiatalok, akik letépik rólunk a mezt? De ugyanez a Dzsudzsák Balázs volt az, aki a kínos luxemburgi zakót követően sérültet jelentett a válogatott évzáró meccse előtt, majd egy hétre rá gólt lőtt az Egyesült Arab Emírségek bajnokságában – az elsőt ebben az idényben. Tőzsér Dániel, a válogatott egykori középpályása az Andorra elleni kudarc nyomán is megpendítette, furcsa, hogy az összecsapás előtt sokakat kínoz sérülés. Minden tiszteletünk Dzsudzsáké, és bízunk benne, hogy nem az terítette le, hogy a szurkolók szemébe kell nézni egy-egy kiábrándító meccs után.
Visszatérve Pinyőhöz: ahogy ő, úgy én sem gondolom, hogy sutba kéne dobni az álmainkat, miszerint 2020-ban a Puskásban ünnepeljünk egy győztes Eb-csoportmeccset. (A következő tornát városok rendezik, köztük Budapest is.) De pont azért hívjuk ezt ábrándnak, mert nem a valóság talajában fogant gondolat. Nem életszerű és hihető, hanem vágyakozás a nem létezőre. De ha már belga kapitányt választott a csapat élére az MLSZ, kérdezzük meg tőle, hogyan sikerült a 2000-es hazai Eb-fiaskó után – egy győzelemmel, két vereséggel kapásból kiesett a társrendező Belgium – újjáépíteni az ország labdarúgását. Hogy szervezte néhány vezérelv alapján egységes rendszerbe a válogatott, az utánpótláscsapatok és a hazai bajnokságban szereplő klubok munkáját az ottani vezetés – majd lett FIFA-világranglista-vezető 2015-re Belgium. Persze mi már szédülnénk ilyen magasságban. A legjobb hússzal is beérnénk.
