Feminista randitippek

Miért van az, hogy női témákban elfogadható az egyik kézzel adni, a másikkal meg elvenni?

Könnyebb lenne, ha egyszerűen arról írhatnék az ügy kapcsán, hogy az első randit vizsgáztatássá alakítani egyenes út a katasztrófához. Vagy arról, hogy más dolog aktivistatársakat toborozni és más partnert keresni – hiszen a vonzalmak nem racionális alapon jönnek létre. Persze nem a Pussy Riot tagját javaslom követendő példának, aki feministaként egy ultrakonzervatív szélsőjobbosban látott fantáziát. De az talán belefér, ha a kapcsolatot közvetlenül nem érintő ügyekben a partnerek nincsenek egy állásponton, vagy azok nem egyforma mértékben foglalkoztatják őket. De menet közben is lehet tanulni egymástól: végül még Mása párjával is ez történt. Egyetérthet a két fél a világ összes politikai kérdésében, ha nem alakul ki köztük szexuális vonzalom. Még az sem elég: ezerszer jobban meghatározza a kapcsolat sikerét az, hogy a feleket egyforma mértékben zavarják-e az asztal alól pislogó morzsák vagy a mosogatóban veszteglő koszos edények – és egyforma mértékben hajlandók-e tenni ellenük –, mint az, hogy hasonlóan gondolkodnak-e a társadalmi igazságosságról.

További probléma a tíztanácsolattal, hogy az elvileg az alapját képező metszetszemléletű feminizmusnak is ellentmond. A felsorolt témákban járatosnak lenni és azokról kimunkált véleményt megfogalmazni kőkemény, elsősorban osztályalapú előjogokat feltételez. Hogy még egy csavar legyen a dologban: betéve tudhatja a randipartner elméletben az összes „helyes” választ, attól még a gyakorlatban lehet előítéletes vagy akár bántalmazó.

Felmerült bennem, hogy ha már a szerzőnek eszébe jutott ilyen listát írni, miért a nők elleni erőszak témáját hagyta ki. Az, hogy a partner erőszak-bagatellizáló és áldozathibáztató-e, fontosabb a szexmunkaszemlélet feltérképezésénél (utóbbi egy férfitól inkább hátrány, mert nagy az esélye, hogy a szexet vásárló „minden hetedik” táborát gyarapítja), ráadásul olyan, ami kevésbé függ a képzettségtől és tájékozottságtól, mint inkább az empátiától és a nőkhöz való alapvető hozzáállástól. Persze spontán hamarabb kiderülnek a válaszok, mint közvetlen rákérdezéssel – és az igazán döntő a viselkedés, ami legfeljebb nyomokban fog az első randin megmutatkozni. Ezért nekem csak egy randitippem van: azt figyeld, hogy az exeiről hogyan beszél.

Kényelmes lett volna tehát ezeknél a szempontoknál elidőznöm, ám az, ahogy az egyöntetű tetszést a maga helyén sem kiváltó iromány magyar kontextusba is eljutott, és amilyen fogadtatásra itt talált, fontosabb kérdések felvetését teszi szükségessé. Se szeri, se száma a színvonalas angol nyelvű feminista tartalmaknak, még az Everyday Feminism oldalon is találhatók jóval fontosabb publikációk. Miért arra sikerült lecsapni, aminek semmi haszna, cserébe (előre borítékolhatóan) jól lejáratja a nőjogi törekvéseket, és táplálja az így is elburjánzott online nőgyűlöletet? Mi az oka annak, hogy miközben a 444-en csak egyetlen írást találok a számos rendezvényt magában foglaló 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen kampányról, a szóban forgó cikk alatt moderálatlanul hemzsegnek a felsorolt kérdésekért fizikai és szexuális erőszakot kilátásba helyező hozzászólások?

Vagy az emlékezetes „űzi repedt sarkával a legősibb mesterséget” fordulat után ne is csodálkozzak? Az a szöveg – ha már annyian felháborodtunk – ment, de a mentalitás maradt? A NANE Van képem hozzá kiállításáról szóló cikk színvonalas és alapos lett, de miért van az, hogy női témákban elfogadható az egyik kézzel adni, a másikkal meg – odakacsintva azért, biztos, ami biztos, a hímsoviniszta olvasóknak is – elvenni? Ez valami rosszul értelmezett objektivitás?

A szerző a Nőkért Egyesület elnöke