A Noname feminista magazin megjelentette, az ismertebb, egykor szebb napokat látott Everyday Feminism átvette, a 444 felfedezte, a szerkesztő kibelezte, az icike-picike agyú trollhadsereg mind megette.
Röviden így foglalható össze a 10 dolog, amit egy interszekcionális feministának meg kell kérdeznie az első randin című bejegyzés története. Sok kattintás, sok megosztás, nyakig a nőgyűlöletben dagonyázó kommenthuszárok, bölcsen bólogató mérsékeltebb szexisták („látod, ezért van nektek rossz híretek”), buksisimit remélő konformista nők („ezért szinglik ezek, szerencsére mi okosabbak vagyunk”). Mindenki boldog, helyreállt a világrend, amibe a nemek társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és magánéleti egyenlőségét célul kitűző eszmerendszer úgyis csak belerondítana. Eddig is mindenki tudta, hogy a feministák furcsák és gyanúsak, és most még egy elvileg ellenzéki portáltól is megerősítést nyertek. Nőügyekben nincs ellenzék. A feministáktól való viszolygás nem ismer politikai oldalt, bőven elfér annál a kocsmaasztalnál, ahol a rasszizmusért vagy a homofóbiáért azért lehet kapni legalább egy szúrós pillantást.
A 444-től egyébként is megszokhattuk, hogy szenzációhajhász módon tálal témákat, amelyek kapcsán itthon hamarabb terjed el a pánik és az ellenreakció, mint a valódi tartalom (annak idején a feminizmus is így járt – most egyebek mellett az azzal rokon genderszempont van soron). Legyen szó politikai korrektségről, safe space-ről, nemi identitásokról, interszekcionális (metszetszemléletű, azaz a társadalmi egyenlőtlenségek különböző formáit egymás viszonylatában tárgyaló) feminizmusról, szándékosan a legszélsőségesebb, legmegosztóbb tartalmakat veszi át. Azokat is eltorzítva, a kontextusból kiragadva, hogy a témában járatlan publikum tudjon min szörnyülködni, tudjon kiket pocskondiázni. Most épp nem a névmásterrortól vagy a semleges nemű vécék rémétől húzza fejére éjjel a takarót az egyszeri hazai kommentelő, csupán azt képzeli el, hogy a vele szemben ülő, addig szimpatikus lány a Black Lives Matterről, a nem bináris nemi identitásokról vagy a BDS mozgalomról faggatja, és eltűnődik, hogy ezeket vajon eszik-e vagy isszák, majd pukkadozva kitör belőle a röhögés. Jobb esetben. Mert rosszabb esetben tanácsokat osztogat az alkalmi haveroknak, hogyan kell átvágni és megalázni ezeket a tudálékos némbereket, akik – ugye, milyen szép kifejezés? – „egy patronra” azért jók.
Könnyebb lenne, ha egyszerűen arról írhatnék az ügy kapcsán, hogy az első randit vizsgáztatássá alakítani egyenes út a katasztrófához. Vagy arról, hogy más dolog aktivistatársakat toborozni és más partnert keresni – hiszen a vonzalmak nem racionális alapon jönnek létre. Persze nem a Pussy Riot tagját javaslom követendő példának, aki feministaként egy ultrakonzervatív szélsőjobbosban látott fantáziát. De az talán belefér, ha a kapcsolatot közvetlenül nem érintő ügyekben a partnerek nincsenek egy állásponton, vagy azok nem egyforma mértékben foglalkoztatják őket. De menet közben is lehet tanulni egymástól: végül még Mása párjával is ez történt. Egyetérthet a két fél a világ összes politikai kérdésében, ha nem alakul ki köztük szexuális vonzalom. Még az sem elég: ezerszer jobban meghatározza a kapcsolat sikerét az, hogy a feleket egyforma mértékben zavarják-e az asztal alól pislogó morzsák vagy a mosogatóban veszteglő koszos edények – és egyforma mértékben hajlandók-e tenni ellenük –, mint az, hogy hasonlóan gondolkodnak-e a társadalmi igazságosságról.
További probléma a tíztanácsolattal, hogy az elvileg az alapját képező metszetszemléletű feminizmusnak is ellentmond. A felsorolt témákban járatosnak lenni és azokról kimunkált véleményt megfogalmazni kőkemény, elsősorban osztályalapú előjogokat feltételez. Hogy még egy csavar legyen a dologban: betéve tudhatja a randipartner elméletben az összes „helyes” választ, attól még a gyakorlatban lehet előítéletes vagy akár bántalmazó.
Felmerült bennem, hogy ha már a szerzőnek eszébe jutott ilyen listát írni, miért a nők elleni erőszak témáját hagyta ki. Az, hogy a partner erőszak-bagatellizáló és áldozathibáztató-e, fontosabb a szexmunkaszemlélet feltérképezésénél (utóbbi egy férfitól inkább hátrány, mert nagy az esélye, hogy a szexet vásárló „minden hetedik” táborát gyarapítja), ráadásul olyan, ami kevésbé függ a képzettségtől és tájékozottságtól, mint inkább az empátiától és a nőkhöz való alapvető hozzáállástól. Persze spontán hamarabb kiderülnek a válaszok, mint közvetlen rákérdezéssel – és az igazán döntő a viselkedés, ami legfeljebb nyomokban fog az első randin megmutatkozni. Ezért nekem csak egy randitippem van: azt figyeld, hogy az exeiről hogyan beszél.
Kényelmes lett volna tehát ezeknél a szempontoknál elidőznöm, ám az, ahogy az egyöntetű tetszést a maga helyén sem kiváltó iromány magyar kontextusba is eljutott, és amilyen fogadtatásra itt talált, fontosabb kérdések felvetését teszi szükségessé. Se szeri, se száma a színvonalas angol nyelvű feminista tartalmaknak, még az Everyday Feminism oldalon is találhatók jóval fontosabb publikációk. Miért arra sikerült lecsapni, aminek semmi haszna, cserébe (előre borítékolhatóan) jól lejáratja a nőjogi törekvéseket, és táplálja az így is elburjánzott online nőgyűlöletet? Mi az oka annak, hogy miközben a 444-en csak egyetlen írást találok a számos rendezvényt magában foglaló 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen kampányról, a szóban forgó cikk alatt moderálatlanul hemzsegnek a felsorolt kérdésekért fizikai és szexuális erőszakot kilátásba helyező hozzászólások?
Vagy az emlékezetes „űzi repedt sarkával a legősibb mesterséget” fordulat után ne is csodálkozzak? Az a szöveg – ha már annyian felháborodtunk – ment, de a mentalitás maradt? A NANE Van képem hozzá kiállításáról szóló cikk színvonalas és alapos lett, de miért van az, hogy női témákban elfogadható az egyik kézzel adni, a másikkal meg – odakacsintva azért, biztos, ami biztos, a hímsoviniszta olvasóknak is – elvenni? Ez valami rosszul értelmezett objektivitás?
A szerző a Nőkért Egyesület elnöke
