Hogyan lehetünk gazdagok?

Magyarország természeti kincseit az agyunkban hordozzuk.

A vagyonosodásnak régen bejáratott útja a korrupció. Számomra borzasztóan zavaró és elítélendő a Fideszhez közel álló Lánczi Andrásnak, a Századvég Alapítvány elnökének állítása, mely szerint „amit hazánkban korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája, a nemzeti tőkésosztály helyzetbe hozása”. Nem értem, hogyan mondhat valaki ilyet, amikor a kormány nyilatkozatai szerint minden eszközzel harcol a korrupció ellen. Ezek szerint van elfogadható és el nem fogadható korrupció. Mindig mondtam, hogy különleges ország vagyunk.

Az egyéni gazdagodások az ország számára is hasznosak. Különösen akkor, hogy ha az egyén kreativitásának, fantáziájának, szorgalmának, jó szervezőképességének a következményei. Ha mindezek hiányoznak, akkor a vagyonosodás korántsem az egyén érdeme. Ha sok ilyen látványos gyarapodással találkozunk, az kétségkívül az országos eredményekben is jelentkezik. Örvendetes volna, ha Mészáros Lőrincet saját tehetsége, remek üzleti érzéke repítette volna a milliárdosok táborába, és kizárhatnánk a nagy hatalmú potentátok, politikusok pénzügyi segítségét és átmeneti vagyonmentését. Ez utóbbi azzal a veszéllyel jár, hogy esetleges kormányváltás esetén összedőlhet a Mészáros-birodalom, egyéb következményekről nem is beszélve.

Számomra elkeserítő, hogy míg a háború és a rendszerváltozás előtt számtalan gyár, kis- és nagyüzem működött hazánkban – Szegeden csaknem tíz –, ezek a rendszerváltozás után szinte mind eltűntek, felszámolódtak. Nyilvánvalóan az utóbbiak mind állami vállalatok voltak. A tőkésvilághoz csatlakozva ezek – a gyógyszeripart és néhány más vállalatot kivéve – már nem voltak képesek profitot termelni. Termékeiket jobb minőségben és olcsóbban megszerezhettük külföldről.

Úgy tűnik azonban, hogy ezeknek az áruknak a megvásárlása önerőből csak egy ideig sikerült: beszerzésükhöz, az életvitelhez és az ország működtetéséhez kölcsönöket kellett felvennünk. A kölcsönfelvétel azonban veszélyes terület, és a legalaposabb tárgyalásoknak, eszmecseréknek kell a döntést megelőznie. Erre eklatáns példa a Belgrád és Budapest közötti vasút építése, amely nézetem szerint egyike a legfölöslegesebb beruházásoknak, tetézve egy hatalmas, 500 milliárd forintot kitevő kölcsönfelvétellel. Azért építünk egy más célra alig használt vasútvonalat, hogy gyorsabban hozzájuthassunk a kínai árukhoz. Ennek érdekében hatalmas kölcsönt veszünk fel a kínaiaktól, amit hosszú évtizedek alatt kell visszafizetnünk. Még ükunokáinkat is terheljük ezzel a kölcsönnel. Ez több mint könnyelműség. Érdekes jellemvonása a demokráciánknak, hogy az illetékesek még véletlenül sem vonták be a társadalmat ilyen, a jövőt érintő beruházás, kölcsönfelvétel megbeszélésébe. Csaba László közgazdász, akadémikus szerint száz évvel ezelőtt lett volna modern a kormány ötletszerű gazdaságpolitikája.

Demokráciánk különlegessége, hogy eszmecsere a társadalommal más területen sem szokásos. Megkérdezte bármelyik kormánytisztviselő a társadalmat, hogy mi a véleménye a stadionok építéséről vagy a labdarúgás pazarlóan bőkezű támogatásáról? Talán nem gondolják a kormány döntéshozói, hogy ez lenne az ország gazdagodásának útja? Mindenképpen korlátozni kellene a milliárdok kiadását olyan területekre, amelyek közvetve sem hoznak anyagi hasznot. Mit szólna a társadalom, ha milliárdokat fektetnénk be színházak működtetésébe, az épületek korszerűsítésébe, ha a nézőterek konganának az ürességtől? Nap mint nap olvashatunk a sajtóban arról, hogy hol az egyik, hol a másik minisztérium költ milliárdokat különböző látványos beruházásokra. Meggyőződésem, hogy az illetékesek könnyelműen bánnak a rendelkezésükre álló pénzeszközökkel.

Óriási veszteséget jelent honfitársaink tömeges külföldre távozása. Mert lehet, hogy kinti munkavállalásukkal javítják az itthoni statisztikákat, de hiányuk még akkor is nagy véráldozat, ha keresetük jelentős részét hazaküldik a családjuknak. Diplomások esetén ez az összeg messze nem fedezi a képzésükre fordított milliókat. Márpedig nem a kevésbé képzett fiatalok tudnak elhelyezkedni külföldön.

Mivel gyéren vagyunk megáldva természetei kincsekkel, sokkal szigorúbban kellene a meglévő pénzeszközeinket felhasználni. Arra nincs esély, hogy hazánkban valahol eddig még fel nem fedezett természeti kincset találunk: a „kincsek” az agyunkban vannak. Kiemelt figyelmet és támogatást kellene fordítani az innovációra, a kutatásfejlesztésre: ezt kellene az eddigieknél sokkal jobban kihasználni. Talán még az sem lenne rossz befektetés, ha új kutatóintézeteket hoznánk létre, vagy az eddigieket bővítenénk, lényegesen jobban támogatnánk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy óriási összeget kaptunk az uniótól. Hogy ezt az összeget jól vagy kevésbé jól használjuk fel, az egy másik tanulmány tárgya lehetne. Az mindenesetre katasztrofális lenne számunkra, ha ez a támogatás különböző okok miatt csökkenne, vagy teljesen megszűnne. Akkor már nem gazdagodás módjairól, hanem az elszegényedés fokának csökkentéséről beszélnénk. Tudomásul kellene vennünk, hogy csodák nincsenek, senki nem ad nekünk könyörületből milliárdokat. Az elmúlt évszázadban büszkék lehettünk a magyar agyakból származó ötletekre, függetlenül attól, hogy azok itthon vagy külföldön valósultak meg, vagy az íróasztalfiókokban porosodtak. Ha a kormány olyan bátor, hogy képes milliárdokat szánni a csaknem teljesen felesleges kínai vasút megépítésére, akkor talán érdemes lenne megfontolni a kutatás-fejlesztés intenzívebb támogatását, hogy a tudásalapú társadalom ne csak szólam legyen.

A szerző akadémikus, a Stádium 28 Kör tagja