Jeszenszky Géza: Ezer év Erdélyben, száz év Romániában

Elvárják a Romániában élő magyaroktól, hogy lelkesedést és boldogságot mutassanak. A volt külügyminiszter írása.

A románok nagyban készülnek a századik évforduló megünneplésére, ez rendben is lenne, de az már nem, hogy elvárják magyar állampolgáraiktól, hogy ők is lelkesedést és boldogságot mutassanak. Márpedig az erdélyi magyarok számára 1918. december 1-je a megszegett ígéretek emléknapja, az üldözés és a diszkrimináció kezdete. Ők megértik, hogy a többségi nemzet számára örömünnep az 1918-ban 56 százalékban románok lakta föld megszerzése, de a neves román történész, Lucian Boia is kimondta, hogy a románoknak viszont meg kellene érteniük, hogy Erdély Romániához csatolása nagyon fájdalmas téma Magyarország, a romániai és a magyarországi magyarok számára. Ezért is indokolt a székelyek álláspontja: a Romániában eltöltött nehéz száz évvel szemben ott van az ezer év, amelyet a magyarok Erdély földjén töltöttek. – Az évforduló nem sebeink nyalogatására való, de öntudatosan mondjuk el jogos panaszainkat és igényeinket. Lehetőleg ne adjunk lovat a román nacionalisták alá, de válaszoljunk minden provokációra – mutat rá Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke és Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere.

Mindig szívügyem volt a magyar–román jó viszony, úgy is mondhatnám, kiegyezés, és úgy látom, hogy ez döntően a románokon múlik. Ezért is örömmel vállaltam pár nappal ezelőtt egy hosszabb interjút a Romániában sokak által nézett, népszerű Digi TV-vel, hogy véleményem minél több románhoz jusson el. Nem örülök, hogy minden magyar nyelvű ismertetés azt emelte ki közel egy órát kitevő válaszaimból, hogy szerintem ma egyetlen magyar sem kész meghalni Erdélyért. Úgy látszik, ezt alaposabban ki kellett volna fejtenem: minden tisztességes, jó érzésű magyar támogatja az erdélyi magyarok küzdelmét jogaik és így jövőjük biztosításáért, de eszébe sem jut háborút indítani a katonailag jóval erősebb Románia ellen a ma már túlnyomóan román többségű Erdély visszaszerzéséért.

Noha nem a magyar, hanem a román közönségnek szólt az interjú, mindkét nemzet számára fontos lett volna a kétoldalú viszonnyal foglalkozó rész pontos visszaadása. Ha az adásba került interjúból nem marad ki, ami mondanivalóm legfontosabbja volt, hogy mit tartok kívánatosnak a két nemzet, elsősorban pedig a román többség és az erdélyi magyar közösség jobb viszonyához, tartós rendezéséhez. Ha a román társadalom és a bukaresti törvényhozás rájönne, hogy el kell fogadni a másfél milliós romániai magyar közösség létét, államalkotó szerepét és a demokrácia egyik alapvető kellékét, a helyi önkormányzat jogos igényét. Azaz egy Székelyföld (Tinutul Secuiesc, németül: Szeklerland, latinul: Terra Siculorum) nevű területi egységet, annak zászlajával együtt, román és magyar hivatalos nyelvvel, továbbá a vegyes lakosságú (legalább 15 százalékban nem román) településeken a kétnyelvűséget. Ahogy ez Európa számos országában általános, bevált és jól működik. Ezzel az 1918-as gyulafehérvári román népgyűlés ígérete teljesülne, és annak századik évfordulója minden román állampolgár számára méltó ünnep lehetne.

Ma a civilizált világban nem fegyverrel szokás küzdeni politikai célokért. Csak az iszlamista fanatikusok készek magukat felrobbantani és így meghalni, hogy sok ártatlant megöljenek. A mai európaiak tüntetnek jó és kevésbé jó célokért, de még egy kényelmes börtönt sem vállalnak – amint láttuk a katalán vezetők esetében –, nemhogy a halál kockázatát. A jog, a szavazás – beleértve a népszavazást – hivatott a viták eldöntésére. Ahogy London reagált a skót függetlenség igényére. Aki megbontja a békét, azt a világ elítéli, megbünteti. A hazáért, a jogos nemzeti célokért ma nem meghalni, hanem dolgozni, érvelni, szavazni kell. Nagyon sajnálatos, hogy a magyar társadalom hogyan szavazott 2004-ben a határon túli magyarok állampolgárságáról. De mit szólna ma egy háborúra hívó szóra? Az 1990-es évek elején, a délszláv háború idején lakosságunk attól rettegett, hogy a vajdasági magyarok miatt mi bajba, háborúba kerülhetünk. Ha az Antall-kormány háborús kockázatot vállalt volna, mondjuk, a Duna elterelésének erővel való megakadályozására, a népharag elsöpörte volna.

Természetesen nem volt célom magyar honfitársaim provokálása, olyan tiltakozások kiváltása, hogy ők bizony készek meghalni a határok módosításáért, de a hazaárulók miatt erre nincs módjuk. Még kevésbé szeretném, ha az erdélyi magyarokban a realitásra figyelmeztető szó erősítené a reménytelenség érzetét.

Dolgozószobám falán ott van Székelyföld zászlaja. Miniszterként, nagykövetként azon dolgoztam, hogy az autonómia és a széles körű kisebbségi jogok megvalósuljanak. Mint történész kiemelten foglalkoztam a Trianonhoz vezető úttal, Az elveszett presztízs című könyvemben (1986, 1994) bemutattam, hogy az antant csak 1918 tavaszán–nyarán döntött hazánk feldarabolása mellett, ha 1917 végén a Monarchia él a felkínált különbékével, Erdély nem lett volna Romániáé. De nem akarom az elszalasztott valódi lehetőségekkel szomorítani a mai magyarokat, főként az erdélyieket, hanem az 1918-ban Amerikában, Angliában és persze Magyarországon felvetett alternatívákon érdemes elgondolkodni. 1918 elején még sem a brit miniszterelnök, sem az amerikai elnök nem kívánta a Monarchia felosztását, de miután Németország a breszti béke után a keleti fronton felszabaduló erőivel rohamra indult Franciaország kiütésére, az antant „nemzeti forradalmakat”, a Monarchia népeinek önrendelkezését hirdette meg. Ezt nemcsak Károlyi Mihály, de 1920-ban Apponyi Albert is elfogadta, az 1919-es párizsi békekonferencia azonban nem vette komolyan meghirdetett elveit, és nem bízta népszavazásokra az új magyar határok meghúzását. (Sziléziában és Karintiában tartottak népszavazást, és az a németek, illetve az osztrákok sikerét hozta.) Ha Magyarország polgárait is megkérdezték volna, akkor Romániának – és Szerbiának, valamint Szlovákiának – ma aligha lenne mit ünnepelnie. Ha viszont a fegyverekre bízták volna a határok meghúzását, akkor Magyarország határai valószínűleg még szűkebbé váltak volna az antant által támogatott szomszédaink ellenében. Ma egyértelműen nemcsak értelmetlen, de bűnös és nemzetvesztő arra készülni, hogy majd a fegyverek döntenek a határkérdésben. Ha Románia félrevezetett népe megérti és elhiszi, hogy a magyaroktól nincs oka tartani, megnyílhat az út a joggal elvárt, a magyarok által igényelt belső változások előtt. Ezért mondtam, amit mondtam.

Az önkormányzatiság és a nyelvi jogok európai alapelveinek érvényesülése nemhogy sértené a románok érdekeit, hanem erősítené az államot, mert az állampolgárok elégedettsége egy ország legbiztosabb támasza. Amíg erre nem jönnek rá, addig az egyetlen jó út, amit Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere képvisel: „A centenárium évében nem akarunk elbújni, részt akarunk venni a programokban, és őszintén kibeszélni, hogy mit hozott az elmúlt száz év Erdélynek, Háromszéknek, Sepsiszentgyörgynek. Minél őszintébben beszélünk ezekről, annál jobban megalapozzuk a következő száz év együttélési modelljét.”

Kétségtelen, hogy új közigazgatási beosztásra, új modellre van szükség a jelentős számú magyar kisebbséggel rendelkező szomszédjainknál. Handabandázás helyett ebben van szükség egyetértésre a határainkon innen és túl élő magyarok sorában. Ez az alapfeltétele annak, hogy Európa is kiálljon a magyarokat megillető jogokért.

A szerző volt külügyminiszter