Kik a zsidók partnerei?

A vallási közösséget, a valódi partnereket nem helyettesítheti a politika világa.

A múlt héten megmozgatta a honi közbeszédet az a kérdés, hogy kik is a zsidók valódi politikai partnerei. Vajon bal vagy jobb felé kacsingat a zsidó közösség? A válaszom meglepő lesz. Vannak családtagjaim. Vannak barátaim. Vannak társaim. Mi így vagyunk egy közösség. Így vagyunk egymásnak a partnerei. Potenciálisan.

A zsidóság szeretettel és tisztelettel idéz klasszikusokat. Én is hoztam kettőt mára.

„Ne törd magad magas rang után, és ne áhítozz kitüntetésekre. Több legyen a jótetted, mint a tudományod. Ne epekedj a királyok asztala után, mert a te asztalod előkelőbb, mint az övék, és a te koronád fényesebb, mint az övék, és bízhatsz munkaadódban: megfizeti a munkád bérét.” (Atyák mondásai 6. fejezet 5.)

„Nem barátságról van szó, hanem arról, hogy kiben találunk potenciális partnert a hitéletünk és a vallási értékeink megéléséhez.”

Ezt egy rabbi mondta 2017. november 18-án egy televíziós interjúban, amikor az aktuális kormányhoz fűződő kapcsolatára kérdezett rá a riporter. Ez a kérdés nem új és nem régi. Mindennapos és valóban létfontosságú. Mi kell 2018-ban a zsidó élethez? Választások jönnek. Majd új kérdések és új válaszok.

Ahhoz, hogy tájékozódhassunk, iránytűre van szükségünk, tudnunk kell, pontosan mit szeretnénk elérni, hogy tudjuk, mihez keresünk egyáltalán potenciális partnereket. Aztán ha már kitaláltuk, mi a célunk, nem árt néha emlékeztetnünk rá magunkat. Így már megértjük a talmudi bölcsek gondolatait és igazságukat, hiszen a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk: akkor volt – akár a legnehezebb körülmények között is – zsidó élet, ha volt valami, ami bevonzotta a zsidó embereket a saját közösségükbe, azaz a zsinagógába.

És akkor nézzük meg ezt a kérdést a másik oldalról! Adva van az állam. A döntéshozók tudnak adni „kedvezményes” állami hitelt, állami tulajdonú ingatlant ajándékba vagy intézményes normatívát, ám a lelkek felett nincs hatalmuk. Infrastruktúrát tudunk a segítségükkel építeni, bizalmat nem. Állami pénzből fel tudják újítani a templomokat és a zsinagógákat, ám lélekkel, lelkekkel megtölteni nem tudják. Mert „potenciális partnert a hitéletünk és a vallási értékeink megéléséhez” kizárólag a híveinkben és a remélt híveinkben találhatunk, akár mi, zsidók, akár keresztény testvéreink.

Minden másra legyen tanítás a próféta szava: „Talán Egyiptomnak, ennek a törött nádszálnak a támogatásában bíztál? Aki erre támaszkodik, annak belemegy a tenyerébe, és átszúrja azt.” Igen, közösséget kell szervezni! Mert „Isten szolgája” csak úgy lehet egy rabbi, ha van zsidó élet és van zsidó közösség. Egy rabbinak, egy zsidó vezetőnek egyetlen „potenciális partnere” van feladata teljesítéséhez: a saját közössége.

A következő kérdés önmagát adja: mi a közösség? Azon emberek csoportja, akik együtt akarnak lenni Isten közelében. És pontosan ez az oka, hogy „az asztaluk előkelőbb, a koronájuk fényesebb, mint bármelyik más uralkodóé”, még akkor is, ha nem kaptak közpénzt a zsinagógájuk felújítására. Vagyis minden igazi közösségnek, pláne egy zsidó vagy keresztény vallási közösségnek, autonómnak kell lennie, hogy Istent szolgálhassa. Nem az a célunk, hogy impozánsan renováltnak mutatkozzanak – az üres zsinagógák. Sőt hozzátehetjük, az állam és az egyház közötti túlzottan szívélyes kapcsolat mindig veszélyesebb az egyház erkölcsi tőkéjére és hitelére nézve.

És akkor jöjjön a politika! Félreértés ne essék, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy egy felekezetnek igenis partneri viszonyra kell törekednie a mindenkori hatalommal. Le kell ülni, és tárgyalni kell. Például egyházpolitikai, szociális, oktatási kérdésekről. Minden hasznos kormányzati kezdeményezést szégyentelenül támogatni kell – tűzön-vízen át. Ám ha a helyzet úgy kívánja, azt is el kell mondani, ami nem jó, még akkor is, ha ezeken a szavakon valaki esetleg meg fog „sértődni”. A kormányok jönnek és mennek, az emberi mértékek inognak, ám az erkölcs mértéke állandó. Mi lett volna a zsidó néppel, ha az ókori próféták szégyenlősek lettek volna?

A próféták a zsidó élet megélését Isten szavának képviseletében látták – nemegyszer Izrael és Júda királyaival szemben, sőt még a „jó királyokkal” szemben is (gondoljunk Dávid és Bátsevá történetére). És mindezen túl, a potenciális partnert a népben, az özvegyekben, az idegenekben és az árvákban látták.

Tárgyalni kell. Ám egy vallási vezető csak akkor lehet tárgyalóképes, csak akkor van bármi hitele is a szavainak, ha mögötte, illetve mellette áll a közösség, a zsidó és keresztény lelkivezető első számú partnere. A Mazsihisz és mi, a Mazsihiszban dolgozó rabbik értük tartozunk felelősséggel. Valljuk, ha valaki nem értük emel szót, mellébeszél. Egy ország minőségét elsősorban a közösségei minősége mutatja meg, és nem a kormánya vagy a parlamenti ellenzéke. Naponta sok-sok emberrel beszélek, akik tanácsért, jó szóért fordulnak hozzám. Nem ők az én elsődleges partnereim? Amikor nekiülök írni, akkor ezek az elsődleges partnereim vannak a szemem előtt, akikért felelős vagyok. Ha véletlenül elszaladnának a gondolataim, akkor elég csak rájuk gondolnom, máris megtalálom az irányt.

Amikor valaki megkeres, hogy szeretne betérni vagy visszatérni a zsidó vallásba, vagy bárhogy is rálépni a zsidó útra, akkor már az első találkozásunktól kezdve felelős vagyok érte. És ugyanígy, ha a mindenkori hatalom (vagy az ellenzéke) bármelyik tagja megkeresne, érte is felelősséget vállalnék, ő is az elsődleges partnerem lenne. Az ember, de nem a hatalom. Ha megkérdeznek, mint fentebb írtam, hogy „rabbi, szerinted ennek meg amannak így kell lennie, egyáltalán hogy kell lennie”, akkor bizony válaszolok. Még akkor is válaszolnom kell, ha éppen a kérdezőtől, netán a kérdésétől ver ki a veríték. Mert ez a dolgom, ez a kötelességem. Azokon kívül, akik elfogadnak a rabbijuknak, azoknak is el kell számolnom, akik hozzájárulnak a közösségem, a Mazsihisz működéséhez az adójukkal.

Ha valaki az egész társadalom nevében tesz fel kérdéseket, arra válaszolnom kell. Mert ők a partnereim. Válaszolnom kell, olyan természetesen, ahogy a szívem dobban. Nem bírósági hercehurca és ítélet után, s nem több millió forint nyomtatási vagy mit tudom én milyen költségek leszámlázása után. Aki nem így tesz, az nem a közt szolgálja.

Egyház vagyunk. Adófizetők forintjainak felelős felhasználói. Tudomásul kell venni, hogy ha a partnereink és támogatóink, az emberek kérdeznek, akkor tartozunk nekik tételesen elszámolni. Lelkiekben és anyagiakban is. Tulajdonképpen ők, a magyar állampolgárok a munkáltatóink. El kell számolnunk a több ezer embernek is, akik külön rendelkeznek adójuk 1+1 százalékáról, akik úgy gondolják, hogy minket támogatnak. Meg kell mutatnunk, hogy a zsidó közösséget segítő egyházi és civil szervezetek megérdemlik és méltók a támogatásukra. Felelősséggel tartozunk az embereknek, az egyéneknek, és utánuk a közösségeknek, amelyeket képviselünk a mindenkori hatalom előtt. Sohasem szabad a sorrendet felcserélni! Ha ezt megtesszük, akkor mi már nem képviselünk semmilyen közösséget, csak a mindenkori hatalmat.

Rabbi vagyok, lelkész. Ám lehetnék akár parlamenti vagy önkormányzati képviselő is, a valóság egy és ugyanaz: az egyénekből álló közösségek a mi partnereink. Nekünk, lelkivezetőknek hatványozott a felelősségünk, nekünk kell utat és példát mutatni, mindig és mindenkor, megmutatni az embereknek, hogy a Tóra, a jogállam, a demokrácia mit is jelent.

Nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Nemcsak egy-egy nap, hanem minden egyes nap, minden döntésünkben. Mert ez a dolgunk, ez a kötelességünk. Potenciálisan Rabbi Akivát kérdezte egy barátja, hogy miért tanít Tórát akkor is, amikor az meg van tiltva, és akár az életével is fizethet érte. A mester egy példázattal felelt: „Egy alkalommal a róka megkérdezi a patakban riadtan úszkáló halaktól, hogy mitől félnek. A halak azt felelik, hogy az emberek hálójától. A róka azt javasolja, hogy »gyertek ki a szárazra, és lakjunk ismét együtt, mint a teremtéskor«. A halak azt válaszolják: »Te ilyen buta vagy? Ha veszélyben vagyunk a vízben, amely életünk alapfeltétele, akkor mennyivel inkább veszélyben lennénk a szárazon, ahol még víz sincs!«” Ennyi a talmudi történet. Elhagyni a közösség éltető közegét? Ez a kaland csak rosszul végződhet. Ha kimegyünk, elveszünk.

Lehet, hogy sokszor naivitásnak tűnik a magyar zsidó közösségre támaszkodni. Lehet, hogy naivitás kijelenteni, hogy ők a mi potenciális partnereink. Ám kimenni a patakból és a potenciális partnert máshol (a pártpolitika világában) keresni – még nagyobb veszélyt jelent. Halálosat. És kihez forduljunk, ha „a hitéletet és a vallási értékeinket meg akarjuk élni”? Ebben a kormány nem illetékes, ne őket fárasszuk vele. Egy rabbi és az általa pásztorolt zsidó nép bátran forduljon a Jóistenhez

A szerző a Mazsihisz rabbitestületének elnöke