Az államadósság nem közgazdasági probléma, hanem ellenség, ha nem győzzük le, legyőz minket – mondta harciasan Orbán Viktor még 2011-ben. Azóta eltelt hét év, de sok büszkeségre nincs okunk. 2009-ben a magyar állam adóssága még 20,4 ezermilliárd forint volt, tavaly év végén viszont elérte a 27,4 ezermilliárd forintot. Ha hozzáadjuk az állami Eximbank 700 milliárd forintos hitelvállalását – amelyet a kormány trükkösen ki akart venni a számításból –, akkor elmondhatjuk: nyolc év alatt 8000 milliárd forinttal nőtt az államadósság. Akárhogy nézzük, a teljes tartozás közel harmadát hozta össze az Orbán-kormány. Ez „szép” teljesítmény még akkor is, ha összevetjük a 2002 utáni szocialista–szabad demokrata kormányok 12 ezermilliárd forintos adósságnövelésével.
Az Orbán-kormány ezzel persze nem dicsekszik, ellenkezőleg, az államadósság csökkenésével kampányol. Félrevezetően. Kihasználja, hogy a lakosság jó része nem tudja, mi a különbség a tényleges államadósság és a bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított adósságráta között. Utóbbi valóban mérséklődött, így a fideszes kommunikációban csakis ezt a számot emlegetik. De így is kínos a helyzet. Hat évvel ezelőtt az akkori gazdasági miniszter, Matolcsy György azt vizionálta: 2015 környékére az államadósságnak a GDP 65-70 százaléka körüli szintre kell csökkennie. Ettől ma, két-három évvel később is messze vagyunk. 2017 végén 72,1 százalékos szinten állt a mutató, az Eximbankkal együtt 74 százalékon. Az évekig tartó ködösítés ellenére ugyanis az Eurostat nem engedte, hogy az Eximbank adósságát az államháztartási körön kívül számolják el. Bár a számokat csak a választás után kell átírni, a jegybank minapi jelentésében már megmutatta, hogyan festenek majd az Eximbank adataival visszamenőlegesen felfelé korrigált ráták.
Ebből nemcsak az derül ki, hogy az elmúlt években nem mérséklődött akkora mértékben a mutató, ahogy a kormány szerette volna, hanem az is, hogy 2014 és 2015 között leheletnyit nőtt a GDP-arányos adósság is. Az adósságharc tehát így is, úgy is elbukott. Persze egyébként sem véletlen, hogy a kormány megpróbálta kivenni az eredetileg az export-import finanszírozására létrehozott pénzintézet adatait a számításból. A bankon keresztül finanszírozták állami pénzből a kormányközeli oligarchák beruházásait. Andy Vajna az Eximbanktól kapott 13 milliárd forint hitelt a TV2 megvásárlására és működtetésére. Orbán Viktor jóbarátja, Garancsi István 16,5 milliárd forintot kapott kölcsön a Kopaszi-gát megvásárlásához. A később Mészáros Lőrinc érdekeltségébe került Konzum-csoport is több tízmilliárd forintnyi hitelhez jutott a Hunguest Hotels-lánc megvásárlására.
Annak fényében különösen sovány az Orbán-kormány teljesítménye, ha számításba vesszük, mennyi pénzt áldozott az adósságharcra. Felhasználta a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, közel háromezer milliárd forintot, a GDP 10 százalékát. Az utóbbi években ömlött hazánkba az uniós támogatás is, a GDP évi 3-5 százaléka erejéig. Ne felejtsük el azt sem, hányféle különadót vetettek ki a külfölditulajdon-többségű cégek egy részére, ami révén további többletforráshoz jutottak. Papíron az is emelte a magyar gazdaság teljesítményét, hogy a kilátástalanság miatt külföldre kényszerült magyarok évente több százmilliárd – egyes becslések szerint közel 1000 milliárd – forintot utaltak haza, hogy fizetni tudják adósságaikat, illetve tisztességes életszínvonalat biztosíthassanak családjuknak. Lett volna tehát pénz bőven az adósság jelentős csökkentésére, de ez nem történt meg. Egy mélyebb kutatást is megérne annak megválaszolása, hogy akkor most hol is van az a sok pénz. Csak reménykedhetünk benne, hogy nem a korrupció sötét gödre nyelte el az egészet. Az viszont világosan látszik, mire nem jutott több forrás: az oktatás és az egészségügy büdzséjét húsz-harminc százalékkal vágták vissza az elmúlt években.
Ami az államadósságot illeti, további vitás területek is vannak. A kormány és Brüsszel ádáz csatát vív annak kapcsán, hogy mi számít magán-, illetve állami kiadásnak. Lehetséges, hogy a devizahitelesek kárára a jegybanki alapítványokba csatornázott százmilliárdokat, valamint az úgynevezett garanciaalapokba rejtett milliárdokat is hozzá kell majd számolni végül a magyar államadóssághoz. Ha ezeket a csatákat is elveszítik Orbánék, akkor az is előfordulhat, hogy nem csupán nominálisan, de még a GDP-hez viszonyítva sem sikerült mérsékelni az adósságot az elmúlt nyolc évben. Ezzel újabb porszem kerül a fideszes propagandagépezetbe. Más kérdés, hogy ez az apró zavar mintha nem foglalkoztatná különösebben a kormányt. Sokakkal sikerült ugyanis elhitetniük, hogy ez az egész államadósságosdi igazából csak brüsszeli ármánykodás, amelynek célja hazánk ellehetetlenítése. Pedig nem az.
