Ritkán beszélnek politikusok olyan őszintén, ahogy nemrégiben Marin Strmota. A horvát népesedésügyi államtitkár egyszerűen színjátéknak nevezte kormánya családügyi intézkedéseit. Méghozzá azért, mert három hónappal korábban szó szerint ugyanazokat a népességfogyást megakadályozandó lépéseket jelentették be. Ez már önmagában is erős lenne, de Strmota nem állt le, így folytatta: „Horvátország haldoklik, a kormány pedig komolytalanul áll a kérdéshez. Mint fiatal ember, horvát állampolgár, két gyermek édesapja, munka nélküli feleség férje és munka nélküli szülők gyereke nem hiszem, hogy ilyen hozzáállással bármin is változtatni tudunk.” Majd élő adásban lemondott, és kivonult a sajtótájékoztatóról.
A távozó államtitkár, aki tavaly Budapesten is felszólalt a családok világtalálkozóján, nem a levegőbe beszélt: Horvátország az ötödik azon a listán, amely a világ leggyorsabban fogyó országait veszi sorba. Az ENSZ által készített jelentés szerint a jelenleg 4,19 milliós Horvátország lélekszáma 2050-re várhatóan 17 százalékkal, 3,46 millióra csökken. Szomorú érdekesség, hogy ennek az ENSZ-listának a tízes élbolyában ott van szinte egész Kelet-Közép-Európa.
Magyarország kereken tizedik. Hamarosan várhatóan kevesebben leszünk még 8,5 milliónál is. Persze tudjuk: a hivatalos magyar kormányálláspont szerint az ENSZ-nek most épp nem szabad elhinnünk semmit, mert a világszervezet azt a Soros-tervet hajtja végre fondorlatos módon, aminek nyomán hamarosan szuvidolt szír szöcskét kell ennünk csabai lángolt kolbász helyett. Legalábbis ezt állította Fazekas Sándor agrárminiszter. Óriási szerencse tehát, hogy a haldokló Horvátországgal ellentétben Magyarország erősödik.
De hagyjuk a busásan jövedelmező tájékoztatási hadviselés parancsszavait és a migránsügyekben roppant tájékozottságról tanúbizonyságot tevő földművelésügyi minisztert, fordítsuk komolyra a szót. Hogy a magyar kormányban, egészen konkrétan a lapunkat eszelős rigorózussággal bojkottáló Emberi Erőforrások Minisztériumában is van család- és ifjúságügyért felelős államtitkárság, az egyrészről jó, mert felismerte a kabinet, hogy ezen a téren nagy a baj, foglalkozni kell vele.
Másrészről viszont súlyos probléma, hogy így tulajdonképpen minden más olyan köz- és szakpolitikai terület, amely vezetőinek tennivalójuk lenne a demográfia terén, szépen lepasszolhatta teendőit egy túlbürokratizált mamutminisztérium kicsiny államtitkárságának. És hiába szóltak pletykák arról, hogy esetleg önálló minisztériumot kap a jövőben a családügy, az is kevés lenne. Maximum nagyobb csarnokokban rendeznének még nemzetközibb családvédelmi konferenciákat.
A Fidesz–KDNP-kurzus politikai káderei, értelmisége és holdudvara csak beszélni tud a problémákról, de közülük is csak azokról, amelyeket nem kell megoldania. A valós kérdésekről hallgatnak vagy lózungokat lebegtetnek. Például gyere haza, fiatal, mert a londoni no-go zónában már saría van, és különben sem kapni Túró Rudit. Meg hogy nem kudarc, hanem csupán állapot, hogy brutális különbségek vannak még Magyarországon belül is az átlagbérek között. Az pedig egyenesen versenyelőny, hogy a magyar átlagbér úgy összességében alacsony.
Továbbá hogy nálunk van csok, ami a hanyatló Nyugaton bezzeg nincs. (Mondjuk szocpoljuk se volt. Hiába, ezzel is hogy túljártunk az imperialisták eszén! Nem szerettem volna már akkor sem a helyükben lenni!) És különben is. Nálunk már fiatalként milliárdokat nyerhetsz, a saját lábadra állhatsz, ha a megfelelő színű és fazonú pufimellényben állítasz be a vidéki városok fideszes polgármestereihez egyeztetni a közvilágításról, vagy mondjuk tagja vagy a jegybankelnök zavarba ejtően népes rokonságának.
Szóval így erősödünk mi. Aki úgy véli, hogy ez haldoklás, az kormányunk szerint nyilván komolytalanul áll a kérdéshez.
