Kádár népe? Orbán népe?

Nincs itt semmiféle magyar fátum, csak pártok és politikusok vannak.

„Kádár népét” aztán 1998-ban úgy győzte le a „polgári Magyarország”, hogy listán az MSZP lényegében megismételt eredménnyel megelőzte a Fideszt, ám az SZDSZ közben „elfogyott” mellőle, míg a jobboldal immár a Fidesz vezetésével újra egy tömbbé kezdett formálódni, s a kisgazda jelöltek visszalépése a második választási fordulóban megfordította az eredményt. Orbán Viktor a hideg zuhanyként érkezett 2002-es vereség pillanatában kezdte meg annak a közösségnek az építését, amelynek – és persze az MSZP-t mint váltópártot megszüntető gyurcsányi kormányzásnak – segítségével 2010-ben listán több mint 50 százalékot, a parlamentben pedig kétharmadot szerezve visszatért a hatalomba. 2014-re már sokan lemorzsolódtak, a listás többség bőven elveszett, ám az ellenzék alkalmatlansága és az átírt választási rendszer (ebben a sorrendben!) újabb kétharmadot hozott.

A magyar ember – azt hiszem – sajátos módon individualista, amire a Kádár-kor kétségkívül ráerősített. Hallgatása, passzivitása, látszólagos beletörődése érzésem szerint nem a szolgalelkűség, hanem a kivárás képességének a jele. Ez a nép nem Orbán Viktor népe, ahogy másé sem. A jelenlegi miniszterelnöknek volt egy széles politikai közössége, amely mára egy nagy szektává változott, de önmagában messze nem alkot többséget. Nincs itt semmiféle magyar fátum. Csak pártok meg tehetséges és kevésbé tehetséges politikusok vannak, akik váltakozó szerencsével versengenek a hatalomért. Meg a közelgő pillanat, április 8., amikor a döntés a mi kezünkben van.