Tiszától Telekiig és napjainkig

Az önkormányzati választások eredményeinek ismeretében érdemes újra elgondolkodni azon, milyen politikai modell jön létre Magyarországon. Ez a kérdés éppen október 13. után vált nyitottá.

Budapest, 2019. október 13. Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke (elöl k) beszédet mond a párt eredményváró rendezvényén az önkormányzati választáson a Bálna Budapest központban 2019. október 13-án. Mögötte Kósa Lajos, a Fidesz önkormányzati választásokért felelõs kampányfõnöke, a párt alelnöke, Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelõs államtitkár, a párt alelnöke, Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelõs miniszterelnök-helyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) elnöke, Kövér László, az Országgyûlés elnöke, Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezetõ miniszter, Németh Szilárd alelnök, Tarlós István, a Fidesz-KDNP fõpolgármester-jelöltje, leköszönõ fõpolgármester és Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter (b-j). MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Ám itt is van egy, október 13-i szemmel érdekes mozzanat: Gömbös Gyula miniszterelnökkel szemben korszakának végén, 1936-ban erős ellenállás alakult ki az ellenzék soraiban, s az egyébként megosztott, a szélsőbaltól a szélsőjobbig szinte minden politikai árnyalatot felmutató ellenzék gyakorlatilag egy politikai tömbbe tömörült, készülve a kormány megbuktatására. A helyzetet az oldotta meg, hogy Horthy, látva a Gömbössel szembeni erős politikai ellenállást, elmozdította őt pozíciójából és Darányi Kálmánt állította a helyébe.

Folytatva a sort, a második világháború után, 1947/48-tól kezdve, a Szovjetunió beavatkozása következtében nemhogy hegemón, hanem monopolhelyzetbe került a kommunista párt, az MKP Magyarországon. Ez természetesen már nem demokratikus parlamentáris rendszer volt, mint az előző időszakokban, hanem totális diktatúra, amelyben erőszakkal, csalásokkal, külső fegyveres erők segítségével valósult meg a kommunisták egyeduralma. Tehát 1947 és 1989 között is egy politikai tömb uralta a közéletet, gazdaságot és társadalmat, de ez a korábbi történelmi modellnek nem a folytatása, hiszen az előző hegemón uralmak a parlamentáris demokrácia keretei között valósultak meg, a kommunizmus és szocializmus viszont a történelem zárójelbe tételét, a demokrácia felszámolását jelentette.

Ezek után máris állapítsuk meg: a rendszerváltás utáni közel két évtizedben úgy tűnt, hogy megtörik a magyar történelmi modell, és áttérünk valami egészen másra: a politikai váltógazdálkodás nyugat-európai, tágabban euroatlanti modelljére, amelyben nem egy politikai tömb tartós uralma érvényesül két oldalról gyenge, megosztott ellenzékkel, hanem legalább két nagy, és több kisebb politikai párt, politikai tábor áll egymással szemben, s váltogatja egymást a hatalomban, jellemzően két-három ciklusonként, időnként még sűrűbben. Hiszen azt láttuk, hogy 1990-ben nemzeti-konzervatív, 1994-ben viszont már balliberális, majd 1998-ban polgári-nemzeti, 2002-ben és 2006-ban ismét balliberális kormánya volt Magyarországnak.

Ez az újkori, váltógazdálkodásos modell azonban megtört 2010-ben, amikor az országnak iszonyatos károkat okozó Gyurcsány-kormány megbukott, s a Fidesz–KDNP pártszövetség kétharmados, kiemelkedő eredménnyel nyerte meg a választásokat, s a nemzeti politikai tábor azóta még két parlamenti választásban győzött, mindkétszer kétharmados többséggel! Mi ez, ha nem a történelmi modell újjászületése?

Orbán Viktor kitűnő politikai érzékével már ezt a Gyurcsány-éra végén megérezte és modellálta, amikor a 2009-es kötcsei beszédében felvázolta egy leendő centrális erőtér gondolatát. A centrális erőtér éppen a magyar történelmi modellnek felel meg, amely szerint a Fidesz–KDNP áll a politikai élet centrumában, mint hegemón pozícióban lévő, nemzeti keresztény kormányzat, amelynek két oldalán, balra és jobbra is vannak kis pártok, amelyek nem jelentenek kormányzati alternatívát és egymással sem tudnak szövetségre lépni.

Megvallom töredelmesen: jómagam is úgy gondoltam az elmúlt években, hogy a történelmi modell végül mégis győzedelmeskedik az újkori, váltógazdálkodásos modell felett. Ezzel azért nem lett volna semmi baj (sőt), mert a rendszer ettől függetlenül demokratikus, a kormány bármikor leváltható, s számos nyugati példa is van hegemón kormányokra (Japán, Svédország, India stb.). Ugyanakkor van egy stabil, nemzeti alapokon álló, a szuverenitásunkat foggal-körömmel védő, az európai keresztény kultúra talaján álló kormányzatunk, amelyik tud és képes hosszabb távon tervezni és cselekedni. Nem beszélve arról, hogy az elmaradt lusztráció és történelmi igazságtétel miatt velünk maradt posztkommunista politikai erőket is végre háttérbe lehetett szorítani, amire már nagyon sokan vártunk, s ehhez bizony szükség volt egy nagyon erős legitimitású nemzeti, antikommunista kormányzatra.

Úgy tűnt tehát október 13-ig, hogy a történelmi, Tisza Kálmántól mondjuk Teleki Pálig húzódó politikai modell visszatér és stabilizálja a magyar közállapotokat. Azonban az önkormányzati választásokon az eleddig totálisan széttagolt és önmagával veszekedő ellenzék összefogott és bizonyos eredményeket ért el. Most már csak az a kérdés: összeálltak egy kép erejéig, majd szétrebbennek ismét, s újra erőtlenné válnak? Vagy másképp: húsz év váltógazdálkodásos s csaknem tíz év történelmi modell után melyik válik meghatározóvá?

A politikusok legnagyobb erénye a megújulóképesség, ami túllendít a nehéznek látszó helyzeteken és megfordít kibontakozni látszó trendeket. Ha ez megvan, a történelmi modell is megmaradhat.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója