A küldetés titkos, a szolgálat örök

1990-ben a magyar titkosszolgálatok világa olyan szakterület volt, ahol ideológiai örökséggel is szembetalálta magát a rendszerváltás és az azt irányító régi/új politikai elit.

Budapest, 2007. szeptember 15. A Nemzetbiztonsgi Hivatal plete a Falk Miksa utcban. MTI Zrt. / Bizomnyosi: Rka Lszl *************************** Kedves Felhasznl! Az n ltal most kivlasztott fnykp nem kpezi az MTI fotkiadsnak s archvumnak szerves rszt. A kp tartalmrt s a szvegrt a fot ksztje vllalja a felelssget. Fotó: Róka László Forrás: MTI Zrt. / Bizományosi: Róka László

Változás volt, hogy sokan távoztak a hírszerzéstől, mert nem értették, vagy nem akarták érteni az átalakulás belső lényegét, a semleges lojalitás egyébként nagyon világos szakmaiságát. Vagyis az ország védelme továbbra is feladat maradt. Egy nemzet, legyen bár méretét tekintve nem túlságosan jelentős, mindig célpontja külső érdekeknek. Harminc év múltával, napjaink eseményeit figyelve éppen azt látjuk, hogy Magyarország méretéhez képest sokkal nagyobb súllyal vesz részt a nemzetközi politikában, mint ami normál körülmények között elvárható lenne. Amiből természetesen következik, hogy az ország operatív támadottsága – szinte minden irányból – nagyhatalmi méretű.

Voltak olyanok is a rendszerváltás idején, akiket különböző okok miatt az új hatalom elbocsátott. Felső vezetői szinten is történtek cserék valamennyi szolgálatnál. Az Információs Hivatalnál az átalakítások vagy vezetőcserék nem okoztak különösebb meglepetést az ottmaradottaknak. Egyszerűen azért, mert a hírszerzés állományába már az 1980-as években is csak egyetemet, főiskolát végzett, nyelveket beszélők kerülhettek be. Életük lényege, szemben a 60-as évekkel, nem az ideológiai elkötelezettség volt, hanem a konkrét felkészültség, a tárgyi tudás és a világban való eligazodás képessége. Ráadásul a hírszerző állomány a nyugati országokat járva nehezen fogadta el kritika nélkül, hogy a szocializmus pillanatok alatt legyőzi a „haldokló” kapitalizmust. Nem volt ugyan rendszerváltó hangulat a kémközpontban, de a reformokat sürgető hangulatjelentések minden hónapban „bombázták” a Belügyminisztérium pártbizottságát. (Ezért többször kapott a hírszerzés pártfigyelmeztetést, amely megrovások dokumentumai talán még fellelhetők a BM-archívumokban.)

Az emberek lelke és identitása adott, és ha 180 fokos fordulatot várnak tőlük, kell lennie valamiféle fogódzónak, hogy elkerülhessék a meghasonlást. Ilyenkor a megoldás egyedül az lehetett, ha a szakmáját még nagyobb odaadással gyakorolja valaki. Mert ebben a műfajban, mint sok másban, az eredmény az egyedüli értékelhető elem. Az ember gondolatai, politikai vágyai magánügynek számítanak. Egy ország védelme – amire a hírszerzők esküdtek – olyan közügy, amely felülírja az egyéni kétségeket és tökéletesen tematizálja a „Mit kell tennem?” kérdést.

Miközben az ember harminc évvel nem fiatalabb, hanem idősebb lett – talán bölcsebb is –, könnyű értelmezni, sőt azt is megfogalmazni, mit kellett volna másként csinálni. Ne legyünk azonban történelmietlenek, mert az akkori eseményeket csakis az ottani körülmények tényei alapján kell és lehet elemezni. Ez mindenre igaz, így a hírszerzésre és a titkosszolgálatok mindegyikére.

Amit ma mégis másként csinálnék? Nem hinnék az eufóriában. Földi halandóként kevesebb illúzióval élném meg a rendszerváltozásnak nevezett politikai változást. Jobban koncentrálnék a szakmai kihívásokra és buktatókra, például arra, ki a barátom és ki a valódi ellenérdekű ismerősöm a világban. Mert így, harminc év után szomorú azt látni, hogy olyanok veszélyeztetik országunk nemzetbiztonságát, akikért feltétel nélkül lelkesedtünk akkor, ott, 1990-ben. Tettük azt úgy, hogy közben nem lehettünk biztosak abban, hogy vajon mint operatív tisztek megtarthatjuk-e az állásunkat. Emlékezzünk hát tisztességgel a harminc évvel ezelőtti időkre, és mondjuk el utódainknak, hogy mindennap lehet rendszerváltás, vagyis mindennap lehet még eredményesebben dolgozni!

A szerző titkosszolgálati szakértő