A multikultúra szétdúlt harmóniát eredményez

Az elmúlt hetek eseményei bebizonyították: nincs és nem is lehet normálisan működő multikulturális társadalom.

St. Paul, 2020. május 30. A George Floyd fekete bõrû férfi halála miatt tiltakozó tüntetõk felgyújtotta üzlet Minnesota állam fõvárosában, St. Paulban 2020. május 29-én. Négy nappal korábban Minneapolisban négy rendõr igazoltatás után földre teperte a 46 éves férfit, aki csak annyit tudott mondani, hogy nem kap levegõt, amikor az egyikük a nyakára térdelt, majd késõbb, a kórházban meghalt. MTI/AP/John Minchillo Fotó: John Minchillo

Tocqueville szerint bár az Egyesült Államok afrikai származású lakosságának sorsa „valamilyen módon összefonódott” az európai származásúak sorsával, mégis el lehetett érni azt – kevés kivételtől eltekintve –, hogy e két populáció ne maradjon alapvetően idegen egymáshoz. Annak ellenére, hogy az amerikai politikai és igazságügyi hatóságok az 1950-es évek óta erőfeszítéseket tesznek a feketék érdekében, a fekete amerikaiak vádjai szünet nélkül zúdulnak a fehér amerikaiakra. Ta-Nehisi Coates Between the World and Me című könyve alkalmas dokumentum erre, amely néha igazságtalan és elfogult, A fekete harag címmel fordították le francia nyelvre. Más példa: a színes bőrű egyetemi hallgatók szövetségei a Yale Egyetemen és máshol a fehér civilizáció elleni küzdelem ürügyén megakadályozzák a legalapvetőbb szellemi művek tanulmányozását, lerombolva minden közös műveltségi alapot a közösségek között.

Akár fekete, akár fehér populációról beszélünk, az egymástól való félelem az amerikai társadalomra jellemző legfőbb érzelmi állapot. Európa országaiban, ahol – miként ­Tocqueville írta – „boldogok lehetünk, mert olyan emberek közé születünk, akiket a természet hasonlóaknak teremtett”, őrültség megengedni, hogy amerikai mintázatú társadalom alakuljon ki. Az őrület korai jele, hogy a határátlépő migránsok özönét karba tett kézzel szemléljük, mintha annak nem lennének előbb vagy utóbb életveszélyes következményei.

Franciaországban az Európán kívülről érkező bevándorlók és leszármazottaik többségét nem érdekli ama „osztatlan közös örökség”, amely Ernest Renan szerint egy nemzet jellemzője. A további renani nemzetjellemzők „a mindennapos népszavazás” és az „együttélés vágya” hidegen hagyja azokat, akik a francia földön való születéssel automatikusan megkapják a francia állampolgárságot.

A Maghreb-országokból, Fekete-Afrikából és Közel-Keletről érkező bevándorlók utódai nem óhajtanak francia módon együtt élni azokkal, akiknek az országába bevándoroltak a szüleik. A legtöbbjük a muszlim civilizáció keretei között él, annak örökségét folytatja életmódjával, amely ellentmondásos a miénkkel. A francia kultúrával ők nem tudnak mit kezdeni. A többségüknek esze ágában sincs a francia nemzet részét képezni: az egy idegen test számukra, amely akadályozza önmegvalósításukat, személyiségük kiteljesedését. Az ő renani mindennapos népszavazásuk a befogadó francia nemzet iránti ellenséges magatartásban nyilvánul meg. A 2005 őszén kirobbanó első, nagyobb méretű külvárosi lázadás után René Rémond, a híres francia történész megjegyezte: a lázadók szószólóinak szövegelését hallgatva egyértelmű, hogy „megtagadják az integrá­ciót, sőt egyesek közülük gyűlölik Franciaországot”.

És hogyan reagálnak ezekre a támadásokra az állami hatóságok, valamint a lakosság túlnyomó többsége? Megalázkodással, a bűntudat, a bűnbánat folyamatos ismételgetésével, „zsarnoki önsanyargatással”, amelyet Pascal Bruckner mesterien elemzett magyarul is megjelent könyvében.

A szerző író, esszéista, a párizsi Panthéon-Assas Egyetem professzora