Rómeó és Júlia a Magyar Színházban

Kérem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járó hallgatókat, tekintsék meg ezt a darabot!

2020. szeptember 23-án a Pesti Magyar Színházban megtekintettem William ­Shakespeare Rómeó és Júlia című színművét. Fáradtan, sok fenntartással – mondhatnám „kötelességből” – mentem el az előadásra, mivel Eperjes Károly barátom rendezte a darabot, illetve művészházaspár barátaim, Kelemen Barnabás és Kokas Katalin leánya játszotta Júlia szerepét. A kis Hannát csecsemőkora óra ismerem, és már öt-hat évesen közölte velem, hogy színésznő szeretne lenni.

A feleségemmel ötven éve vagyunk házasok. Jómagam Pécsen jártam középiskolába és egyetemre is. A hatvanas, hetvenes években abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Eck Imre pécsi balettjét rendszeresen látogathattuk, színház- és mozirajongók is voltunk. 1977-ben, Budapestre kerülve, azt gondoltam, hogy a lehetőségek tárháza még inkább megnyílik e téren. Szívsebész munkám jelentősen korlátozta ugyan szabadidőmet, mégis minden jelentős filmművészeti alkotást és színházi előadást megtekintettünk. A színészóriá­sok egy része, többek között Sinkovits Imre vagy Bessenyei Ferenc – a korkülönbség ellenére – barátként tekintettek rám.

A nagyok eltávoztak, de a visszamaradók között is sok tehetséges színészt láttam, a színházi világ azonban megváltozott. Rendezők és rendezőcskék a klasszikus színházat egyre inkább lenézték, és megindult a modernizáció, a szabadelvűség, a szabadosság, a perverzió, az indokolatlan meztelenség, az önmutogatás, az újabb színészgeneráció pedig úgy beszélt, úgy intonált, hogy kezdtem nem érteni, mit mondanak. Már csak megszokásból jártam színházba, de egyre nehezebben viseltem a klasszikus darabok modernizálását és a modern darabok interpretációját. Fegyelmezett ember lévén ugyan végignéztem a darabokat, de mára megöregedtem. Nincs már időm arra, hogy az örömforrás helyett szenvedést okozzon a színház- és a filmművészet.

2010-től még elmentem ugyan színházba, de az első felvonás után általában el is hagytam azt. Nyolc-tíz előadás esetében történt így, ezért öt-hat éve úgy döntöttem, inkább el sem megyek. A nálam türelmesebb feleségem még próbálkozott az unokák vagy barátnők társaságában, de egy ideje ő is feladta.

Ismétlem, abszolút negatív hozzáállással, fáradtan, „kötelességből” érkeztem a Rómeó és Júliára. De köszönöm a Teremtőnek, Eperjes Károly rendezőnek, Hannának és mindenkinek, aki közreműködött a darab színrevitelében, úgy a színészeknek, a díszlet- és jelmeztervezőknek, dramaturgnak, koreográfusnak, hogy öregkoromra ismételten megtapasztalhattam azt a varázslatot, amelyet egy tehetséges színigárda adhat! Csapatot láttam. Minden szereplőnek a teljes odaadása és öröme sugárzott ezen örök darabból.

Kéréssel fejezem be egy öregember és egy tizenhárom éves lányunoka közösen megélt élményének leírását. Kétgeneráció­nyi távolság nem volt akadálya annak, hogy mindketten egyforma, maradandó élményt kapjunk egy klasszikus módon előadott klasszikus darabtól.

Kérem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járó hallgatókat, tekintsék meg ezt a darabot!

Évek óta közvetlen kapcsolatom van az SZFE első évfolyamos hallgatóival. Tehetséges, elkötelezett, szép fiatalokkal találkozom. Nem értem, mi történhet az egyetem falai között, nem az én világom. Öregapjukként szólítom meg az ifjú művészeket, és arra kérem, menjenek, és nézzék meg Rómeó és Júlia történetét a Magyar Színházban!

A szerző szívsebész-professzor