Mert mi, nők, köszönjük szépen, jól vagyunk

Sosem volt még olyan stresszes nőnek lenni, mint manapság.

Forrás: facebook.com/csaladesifjusag

Valóságos aknamezőn érezhetjük magunkat mostanában, valahányszor a nőiségről és az anyaságról, a családról, ne adj’ isten a férfi- és a női nemhez kötődő szerepekről merészelünk beszélni. Elég egyetlen rossz mozdulat, óvatlan lépés, és máris vicsorgó látszatforradalmárok gyűlnek körénk, hogy aztán szigorú mantrájukkal győzködjenek bennünket arról, mit is jelent valójában nőnek lenni.

Persze az igazi harc már jó ideje a teremtés rendje ellen zajlik. A kezdetben még értékes és jogos emancipációs törekvések hamar a valóság meghamisításába torkollottak, az elnyomottak pedig elnyomókká váltak. Ezért fordulhat elő, hogy amikor Zorigt Burtejin, az Amnesty International Magyarország nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó szakértője „emancipációs ismeretek” tárgyból oktatja olvasóit, úgyszólván teljesen elfelejti, hogy céljaik legnagyobb része réges-régen megvalósult. Az igazság ugyanis az, hogy ma Magyarországon a nők egyáltalán nincsenek elnyomva; munkaerőpiaci és tanulási lehetőségeik szinte korlátlanok, szakmailag megbecsültek, és szabad akaratukból dönthetnek arról, hogy életük középpont­jául a kar­riert, a családot vagy éppen a kettő közti – kétségkívül nehezen megteremthető – egyensúlyt választják.

Nem, a valódi cél már jó ideje nem a nők helyzetének javítása vagy a nemek közötti egyenlőség kiharcolása. Inkább egy eltorzult, inverz irányba vágtatunk, egy olyan világ felé, ahol valaki alkalmatlansága ellenére is pozícióba kerülhet, csak azért, mert nő; szakmailag előnyt élvezhet egy férfival szemben, csak azért, mert nő; bármivel megvádolhatja a férfiakat, csak azért, mert nő; és ahol az anya akármikor és akárhányszor nemet mondhat magzata életére – csak azért, mert nő.

Zorigt Burtejin és társainak harca a nemek egyenlősége helyett a hatalom megragadásáról szól. Legfőbb fegyverük a jog, ugyanaz a megfoghatatlan, épp ezért korlátlanul formálható massza, amelyre hivatkozva a Nyugat a kulturális és vallási hagyományok lerombolásába kezdett. És bizony jaj annak, aki családról, anyaságról és kiteljesedésről mint egymáshoz kötődő fogalmakról beszél: erőszakos felszabadítóink a „szolidaritás” és a „tolerancia” szivárványos lándzsahadával sietnek felénk.

A legnagyobb ellentmondás, ami a radikális feminizmus és a nemek „új egyenlőségét” hirdetők rendszerében rejlik, hogy bár szüntelenül az egyéni döntés szabadságáról szónokolnak, mégis megkövezik azt, aki bármilyen felületen arról beszél, hogy számára a családanyaság jelenti a kiteljesedést. Mert az nem menő, nem haladó, az nem a mi narratívánk; rendelkezz úgy a méhedről, ahogyan mi akarjuk! Férfiként pedig álmodni se merj róla, hogy bármit is mondhatsz – hacsak nem válsz a női mozgalmak engedelmes kiszolgálójává.

A kérdés nem világnézetekről szól. A normalitás és az abnormalitás küzdelmének vagyunk szemtanúi – a fogantatáskor belénk teremtett, nemiségünkből adódó vágyak és késztetések elnyomásának és deformálásának nyelvbe, kultúrába, oktatásba és politikába oltása zajlik. Emiatt indulhatott azonnal rágalomhadjárat a családokért felelős miniszter ellen, ­miután kijelentette: nőként nem kell versenyeznünk a férfiakkal; nem kell választanunk a gyermekvállalás és a komoly szakmai munka, a felelősségteljes beosztás között. És igen, felesleges életünk minden pillanatában azért küzdeni, hogy legalább olyan jelentős beosztással és legalább akkora fizetéssel rendelkezzünk, mint a másik. Ugyanis ez mind egyéni élethelyzet, tudás, képesség, akarat – és döntés kérdése, amelynek szabadságát a női mozgalmak egyébként oly elszántan hirdetik.

Sosem volt még olyan stresszes nőnek lenni, mint manapság. Azt sugallják nekünk, hogy folyamatosan mérjük össze tudásunkat, pozíciónkat, képességeinket a férfiakéval, küzdjünk meg velük, harcoljunk ki magunknak és valósítsunk meg mindent, folyamatosan álljunk ki magunkért. Csakhogy mire észbe kapunk, rájövünk: nincs olyan, hogy a negyven az új húsz. Halálosan egyedül maradunk, rosszabb esetben társ és gyermekek nélkül, a ránk kényszerített „magasztos” ideo­lógiák fojtogató börtönében. Minden hideg, üres és visszafordíthatatlan.

Novák Katalin semmi mást nem mondott, mint ami az emancipációs törekvések lényege kellene hogy legyen: a te életed, a te döntéseid – ne hagyd, hogy beleszóljanak! Attól még, hogy valami nehéz és kihívásokkal jár, nem kell a könnyebb utat választani, elhitetve magaddal, hogy a nőiség nem több mint egy hátráltató tényező.

Mert mi, nők, köszönjük szépen, jól vagyunk. Csetlünk-botlunk, messze a tökéletességtől. Vágyunk a társra és tovább akarjuk adni az életet. Azért lehetünk erősek, mert meg tudjuk hozni a saját döntéseinket az életünk minden területére sunyin belopózó ideológiai mozgalmak manipulációja nélkül is. A férfiakat nem elnyomni, hanem kiegészíteni akarjuk. Elég szabadok vagyunk ahhoz, hogy ne csak magunkra gondoljunk. És ha ez valakinek nem tetszik, akkor az tényleg nem érti, hogy mit jelent nőnek lenni.