Mindig hümmögve hallgatom a szózatokat, mennyire szükséges a társadalmi párbeszéd, egymás megismerése. Kétségtelen, hogy ha az ember meggyet szed, meccsre jár vagy német söröskorsókat gyűjt, bárkivel szívesen elbeszélget, teljesen lényegtelen, milyen ideológia rabja vagy éppen szárnyaló szelleme a másik ember. Csakhogy a politikában nincs efféle átjárás, szerintem a legtöbbször párbeszédre sincs szükség, hiszen reménytelen a közeledés. Akik ezt nem fogadják el, vagy hiú etikai ábrándokat szőnek a tények köré, esetleg olyan értelmiségiek, akiknek soha semmiért nem kellett felelősséget vállalniuk, jobbára csak összevissza beszélnek valamilyen magasra ácsolt tetőről.
Ideológiailag megszállott forradalmárokkal szükségtelen tárgyalni – ez tényleg alapvetés. Nem mintha rosszhiszeműek vagy merevek volnánk, hanem mert ismerjük az ideológiájukat.
A forradalmárt a saját kiskátéja arra tanítja, hogy teljes társadalmi hatalomra és ellenőrzésre törjön, így aztán örökké az elérhetetlenre, a megvalósíthatatlanra pályázik. Mindig a vágyak mezején kószál, a valóságos életből réges-régen kiiratkozott, pusztán a saját szabályrendszere szerint halad. Ebből az örökös kielégíthetetlenségből származik véres radikalizmusa, a pusztítás általános ösztöne is.
Nincsenek tehát erkölcsi aggályai, éppen ellenkezőleg: csakis a mi erkölcsi aggályainkról szónokol. Az összes általam ismert forradalmárnak – értek alattuk kommunistát, anarchistát, melegjogi aktivistát, zöldszélsőségest vagy feministát – visszatérő vesszőparipája, hogy ha keresztyén az ember, akkor miért nem törődik bele a „modernitás” győzelmébe? Nem az volna a szabályrendszerünk, hogy odatartjuk a másik orcánkat? Arról persze, hogy nekik miféle erkölcsi érveknek kellene megfelelniük, szó se essék – leginkább azért, mert ilyeneket soha nem támasztanak maguk iránt. A forradalmárnak ugyanis mindent szabad, hiszen a „felvilágosult”, „haladó” emberiséget szolgálja a közös ügy, ezzel a suta magyarázattal igazolja hadjáratát a szépség, a tudás, a hagyomány ellen.