Mindennek rendelt ideje van – mondja a Biblia. Ez jutott eszembe, amikor Joe Biden amerikai elnök legújabb videóit néztem. Mert az aranyos, sőt megható is lehet, amikor egy nagypapa a verandán elszundikál a hintaszékben. A fiatalabb generáció pedig megértő mosollyal nézi őt, és be is takargatja. Na, de amikor egy – jelenleg még talán – világhatalom első embere alszik el a kamerák kereszttüzében, az bizony rémisztő.
Egyre többször látjuk, hogy a közel nyolcvanesztendős elnök számára komoly nehézséget okoz felmenni a repülőgép lépcsőjén vagy tájékozódni a Fehér Ház dzsungelnek éppen nem nevezhető kertjében. Ha pedig két tárgyalópartnere egyikének a nevét is elfelejti, akkor már nagy a baj. Nemes egyszerűséggel csak „fickónak” nevezte Scott Morrison ausztrál miniszterelnököt, akivel éppen egy stratégiai jelentőségű szövetséget kötött, nem mellesleg egy több mint ötvenmilliárd dolláros üzleti megállapodást írt alá. A demokraták korifeusai és kampánygurui még felépíthettek egy idealizált képet a választások előtt a fiatalos, dinamikus Joe Bidenről, de aztán szembejött a valóság. Közel nyolcvanévesen aligha lehet egy nagyhatalmat irányítani. Ez ugyanis gyakorlatilag folyamatos szolgálatot, készenlétet, sőt döntési képességet feltételez a nap huszonnégy órájában. Ilyenkor erre a felvetésre az az általános válasz, hogy ott áll a mindenkori elnök mögött egy hatalmas szakértői apparátus, amely elvégzi a döntések előkészítésének az oroszlánrészét. Ez igaz, de a végső szót – akár az atomtöltetek bevetését – az elnöknek kell kimondania.
Árulkodó, hogy az az Amerika, amely a fiatalság kultuszát megteremtette, csak egy fáradt, idős embert tudott az elnöki székbe emelni. Ha ideiglenes, átmeneti szerepet is szánnak neki a mögötte állók, ez egy életveszélyes játék. A nem is túl távoli múltban láttunk már ilyet. Amikor a nyolcvanas évek Szovjetunióját Brezsnyev, Andropov, Csernyenko pártfőtitkárok alatt a gerontokrácia vezette, nyilvánvalóvá vált a rendszer agóniája. Az akkori zárt világból is kiszivárogtak olyan felvételek, amelyeken láthattuk, hogyan válnak önmaguk paródiájává az egykor korlátlan hatalmú vezetők. Ezzel pedig az egész birodalom és egy világrendszer bukását vetítették előre. Nem véletlen, hogy a nyugati titkosszolgálatok kiemelten figyeltek minden apró információra, amely a szovjet vezetők egészségi állapotára vonatkozott. Ugyanis a hidegháború korszakában egy betegségnek vagy elhalálozásnak komoly biztonságpolitikai hatása is volt.