Három kép van előttem. Az első képen Soros György, a filantróp, az irgalmas szamaritánus látható Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság (EB) elnökével, amint bizalmasan összehajolnak. A második képen Věra Jourová, az EB egyik alelnöke, egyben az értékekért és átláthatóságért felelős biztos látható, aki Soros György és fia, Alexander társaságában vidáman mosolyog. A harmadik képen pedig egy társaság közepén Soros áll, egyik oldalán Didier Reynders igazságügyekért felelős uniós biztos, másik oldalán pedig a Bertelsmann nevű médiaóriás egyik vezetője.
Néha a képek többet mondanak minden hosszas fejtegetésnél és elemzésnél. Röviden mégis összefoglalnám a képek mint jelek üzenetét: a globális piaci pénzügyi elit és a médiaóriások együttesen jelen vannak az unió legfőbb döntéshozó fórumain. Még egyszerűbben: a globális elit és az általa tulajdonolt globális média irányítja az Európai Uniót. Ennek kulcsfigurája Soros György és az ő világhálózata, amely 147 országban van jelen (lásd a Békés Márton által szerkesztett A Nagy Terv című, ez évben megjelent könyvet), de a piaci és pénzügyi elit befolyása ennél jóval szélesebb, amelyet többek között az uniót ma már széleskörűen behálózó lobbistáin keresztül valósít meg.
Ám ez nem volt mindig így: az Európai Gazdasági Közösség (EGK, a Közös Piac) kezdeti évtizedeiben – nagyjából az ötvenes évektől a nyolcvanas évek végéig –, amikor még a tagállamok erősek voltak és a nemzetek feletti, föderalista irányvonal gyenge, addig a globalista hálózatok és lobbicsoportok nem voltak igazán jelen az európai államszövetség működésében és döntéshozatalában, sokkal inkább a nemzetállamok kormányai és parlamentjei körül tevékenykedtek – hiszen akkor még ott dőltek el fontos kérdések, amelyek a cégeket is érintették.
A folyamat akkor indult meg igazán, amikor 1985. januártól Jacques Delors lett az Európai Bizottság elnöke, s ezzel új korszak kezdődött az EGK életében. Delors, a francia szocialista politikus ugyanis meggyőződéses föderalista volt, aki kezdettől fogva arra törekedett, hogy fokozatosan, a Jean Monnet-i neofunkcionalizmus eszközével élve egyre inkább a szupranacionális intézmények erősödjenek meg a kormányközi szervezetek kárára, s ebben különösen fontos szerepet szánt az általa vezetett bizottságnak.