Magyarországnak nagy és régi tapasztalata van a nemzetpolitikát illetően, hiszen a magyar nemzet, már száz éve hét országban él. 

Magyarországnak intézményesített kapcsolatai vannak szomszédjaival. Ez a kisebbségi vegyes bizottságokon keresztül valósul meg. A kilencvenes években Magyarország alapszerződéseket írt alá szomszédjaival, kivétel Ausztria. Ezek a szerződések rendelkeztek ezen bizottságok megalapításáról. Ukrajnával és Romániával a bizottsági kapcsolatok be voltak fagyva, de jelenleg elkezdődött egy remélhetőleg konstruktív párbeszéd, mely szintén remélhetőleg jó eredményeket fog hozni. Szlovákiát illetően jelenleg a soron következő bizottsági plenáris ülést szervezzük. Komoly problémákat kell majd megoldanunk. Szerbiával, Horvátországgal és Szlovéniával pozitív kapcsolataink vannak.

A Kárpát-medencében az anyaországon kívül közel 2,5 millió nemzettársunk él. Ezeket a tapasztalatokat Európa elé kívántuk hozni. Elnökségünk végén kiadtuk a Strasbourgi nyilatkozatot a nemzeti kisebbségek helyzetének és jogainak a javításáról, mely meghatározott konkrét javaslatokat e terület fejlesztésére. Egyre több európai politikus, valamint a kisebbségvédelemmel foglalkozó intézmény képviselői, de mi magunk is valljuk, hogy egyre sürgetőbb és szükségesebb egy egységes európai dokumentum elfogadása, melynek szabályozása kogens, így az elveit az európai államok kötelesek majd beépíteni saját nemzeti szabályozásukba.

Mindezekre tekintettel javaslatot fogalmaztunk meg Szili Katalin miniszterelnöki megbízottal, az Országgyűlés volt elnökével olyan alapelvek elfogadására, mely egyrészről a kisebbségvédelmi keretegyezmény finomítását és aktualizálását jelentené, másrészről alapjaiban segítene az őshonos kisebbségek helyzetének javításában. 

A javasolt alapelvek a következők.

A nemzeti kisebbségek ügye nem belügy, hanem európai ügy.

Ezzel az Egyesült Államoknak és az európai intézményeknek foglalkozniuk kell. Elsősorban azért, mert az európai béke és stabilitás megőrzésében elsődleges és különlegesen fontos szerepet játszik. Európában több mint nyolcvanmillióan élnek őshonos kisebbségként, míg az Európai Unióban több mint ötvenmillióan. Fontos feladat azonban megkülönböztetni az őshonos nemzeti közösségeket a gazdasági bevándorlóktól és a migránsoktól. Sajnos vannak Európában olyan szakmai és politikai törekvések, melyek e fogalmak összemosásával kívánják a problémát elkenni.

A nemzeti kisebbségvédelem alapja az identitáshoz való jog maradéktalan biztosítása.

Az identitáshoz való jog az emberi méltóság védelméből származik és a nemzeti kisebbségek védelmének alapját képezi. Ugyanis az identitás az, mely megkülönbözteti a közösségeket és azokat az értékeket, melyekkel egy adott közösség gazdagította az emberiséget. Amennyiben az emberi méltósághoz való jog leképezéseként az identitáshoz való alapvető jog valóban elfogadott, a hozzá vezető eszközöket, jogokat is meg kell fogalmazni. 

Az évszázadok során az aktuális győztesek próbálták asszimilálni az elfoglalt közösségeket, így biztosítva a terület fölötti „örök” uralmukat. Vagyis elvárták, hogy az emberek identitást váltsanak, úgy ahogy a hatalom azt megkívánta. Ennek eminens példája Kárpátalja, ahol az elmúlt nem egészen kilencven évben, állampolgárság szerint, az ott lakók voltak osztrák–magyarok, magyarok, csehszlovákok, szlovákok, szovjetek, újra magyarok, ukránok. Nyilvánvaló, hogy egy emberöltő alatt ennyiszer identitást váltani nem lehet. 

Az identitás védelmének megvalósításához mind az egyéni, mind a kollektív jogok biztosítása szükséges.

Egy kisebbség nem csupán a személyek (individuumok) összességéből áll. E fogalom feltételezi úgyszintén a közösségen belüli komplex kapcsolatok létét is. A kollektív jogok elismeréséből következik, hogy minden közösség saját, specifikus intézményrendszert működtethet, hagyományainak megfelelően. 

Meg kell említenünk a mostanában sokat hangoztatott őshonos kisebbségek többségi társadalomba történő integrációjának kérdését. Ez a fajta integrációs igény kollektív jogok biztosítása nélkül biztos utat jelent az asszimiláció felé. Ez viszont feszültséget és biztonsági kockázatot jelenthet, ideértve az esetleges szecessziós igények felmerülését is.

Hiányzik a bizalom, a jóérzés és az a felismerés, hogy az európai országok csak igazi partneri összefogással lesznek képesek a külső és belső kihívásokra megfelelő válaszokat adni úgy, hogy ez biztosítsa mindannyiunk számára a sikeres jövőt. Összefogva mindannyian sikeresek lehetünk, ellenkező esetben egyikünk számára sincs jövő. Nem hiszem, hogy bármely európai ország egymagában meghatározó szerepet tudna betölteni globális szinten. Az összefogáshoz viszont bizalom kell. Ennek a legalapvetőbb eleme a népek, nemzetek, országok közti valódi megbékélés. Egyszer végre vonalat kell húzni. Ez nem azt jelenti, hogy el kellene felejteni a történelmet, mely során oly sok fájdalmat okozott egyik európai nemzet a másiknak. Sőt nem is kell egyformán értelmezni a történelmi eseményeket, hiszen volt, aki számára egy esemény kedvező volt, másnak pedig nem. 

Az viszont elvárható a történelemtanároktól, hogy a tantárgy oktatása során ne csak részigazságokat mondjanak el, hanem egy-egy esemény teljes körű értelmezését, minden érintett fél szempontjából. Hiszen tudjuk, hogy a történelem az a tantárgy, mely leginkább hozzájárul az egyén identitásának alakulásához. A fiatal generáció képes kell legyen a valódi együttműködésre, a közös munkára, az egymás iránti tiszteletre. Egyik nemzet sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. Minden nép, ország történelmében vannak büszkeségre okot adó események, de bizony olyanok is, melyeket szeretnének elfelejteni. Kollektív bűnösség sincs, ezért lépéseket illene tenni ennek eltörlésére azokban az országokban, ahol ez még a jogrendszer része. El kell fogadni, hogy minden nemzetnek van létjogosultsága.

A napjainkban nagyon hangoztatott párhuzamos társadalmak kialakulásától való félelem túlzottnak tűnik. A fenti elvek betartásával és megfelelő, demokratikus egyeztető fórumok létrehozásával ez a kérdés kezelhető. A manapság politikusok által fennen hangoztatott integráció szükségessége inkább asszimilációs törekvést takar. Az őshonos kisebbségek közösségei Európába akarnak integrálódni, de nem egy másik nemzet ‒ még ha többséginek tekinthető is ‒ „hátsó udvarán” keresztül. 

A nyelvi jogok, valamint az anyanyelven való oktatás joga kulcselemei a nemzeti kisebbségvédelemnek és fontos részét képezik a kollektív jogoknak. 

Az egyik legfontosabb intézkedés, melyet az állam egy kisebbségi nyelv védelmében tehet, az, hogy hivatalos nyelvvé (regionális nyelvvé) nyilvánítja azon a területen, ahol ezt beszélik. Ez magától értetődő gyakorlattá kellene, hogy váljon. Az állampolgárság elválhat a nemzeti identitástól. Az állampolgárság nem szükségszerűen azonos a nemzethez tartozással. Kijelenthető, hogy Európán belül az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás nem lehetnek ellenségeskedést generáló ellentétes fogalmak, tekintettel a közös érdekekre és értékrendre.

Az ET-tagországokban a többségi státus nem jelenthet hegemóniát a kisebbség fölött. E tétel szükségességének pregnáns igazolása a jelenlegi Ukrajnához tartozó, a már fentebb említett Kárpátalja.

Egy állam területén élő nemzeti kisebbségek államalkotó tényezői az adott államnak. Az európai történelem során az államhatárok gyakran változtak. Ezért számos nemzeti közösség kisebbségi státusba került. Ezek századokon át ugyanazon a területen laktak ahol kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk nyomai megtalálhatók. Ily módon hozzájárultak szülőföldjük fejlődéséhez, gazdagítva az egyetemes európai értékeket, kultúrát függetlenül attól, hogy mely hatalom uralta a történelem során azokat a területeket. 

A fentieket figyelembe véve, e közösségeket nem „kisebbségeknek” vagy „együtt élő kisebbségeknek” kellene nevezni, hanem „nemzetiségnek”, melyek egyenjogú alkotói az adott államnak. A „nemzetiség”, mint fogalom jelentése ily módon, hogy az adott közösség a többségi társadalomtól eltérő nemzet része, mely az adott állam területén él. Meg kell jegyezni, hogy Európában sok, de nem minden nemzetiségnek van anyaországa. 

Összegzésképpen javasoljuk, hogy elsőként egy úgynevezett zöld könyv kerüljön kiadásra, mely tartalmazná a vonatkozó, már elfogadott európai szintű dokumentumokat. Ezt követheti az őshonos nemzeti kisebbség helyzetével kapcsolatos úgynevezett fehér könyv, mely az általunk axiómaként megfogalmazott, európai uniós kisebbségvédelmi alapelveken nyugszik, és amely a tagállamok számára kötelezően betartandó és egységes európai szabályozás alapját képezi.

De a legfontosabb eszköz a nemzeti kisebbségek védelmére az alap-emberi jogok kiterjesztése az ötödik generációs alapjogokkal, mely tartalmazza a nemzeti identitáshoz való jogot.

A fenti alapelvek, axiómák elfogadtatása egy új Pax Europaea megteremtésének alapfeltétele, mely lehetőséget biztosít, hogy Európa újradefiniálja magát a globális világban, alapértékei megőrzése mellett. Erre a megállapodásra épülő, kötelező erővel rendelkező jogi szabályozás hozhatja meg a nemzetek, nemzetrészek, nemzetiségek közti valódi egyenlőséget Európában. Több elvi kérdés merül fel, melyeket feltétlenül meg kell említeni és külön tanulmányban tárgyalni. Ilyen a nemzetállam fogalma. Ugyancsak sarkalatos kérdés az államok integritáshoz való joga és a nemzeti közösségek önrendelkezési jogának az ellentéte. 

E nagyon nehéz témakörben a továbblépés szükséges és többirányú lehet. Az ET, EP, EU, EBESZ és más szervezetek által nyújtott lehetőségeket ki kell használni. Ez csakis a nemzeti kisebbségek témakörével foglalkozó politikusokon múlik. A FUEN egy nagyon fontos szereplő lehet, ezért ezt a szervezetet meg kellene erősíteni. Több tízmillió, közel ötvenmillió európai életéről van szó, akik hangja nem hallatszik el az európai döntéshozókig. Pedig egyik nemzeti közösség sem lehet másodrendű: elfogadhatatlan, hogy van, ahol bizonyos jogok már rég megvannak, működő struktúrák léteznek, máshol pedig a nemzeti kisebbségi jogok nem a jogtól, hanem a többség kegyétől függnek. 

Meg kell említsem azt az elgondolást is, hogy a jövőben az EP legyen kétkamarás. Ezzel a nemzeti kisebbségek európai képviselete megoldódhatna. Ez nyilván többe kerülne, mint most, de a destabilizálódás még énnél is drágább. 

Ha az európai politikai elit nem foglalkozik a fentiek szellemében a nemzeti kisebbségek ügyeivel és nem megy a problémák elé, akkor ez a kérdés időnként robbanhat, és destabilizáló tényezővé válhat. A „vae victis” elv alkalmazása és egyes területek „meghódított területként” történő kezelése a többségi nemzet által meg kell szűnjön: nincsenek győztesek és vesztesek, csak egyenrangú európai nemzetek, melyek a fejlődés és a jövőjük érdekében korrekt együttműködésre vannak ítélve.

A fentiek alapján várjuk és kérjük partnereinktől és a Gondviseléstől azt az állapotot, mikor a nemzeti közösségek egymásért és nem egymás ellen cselekednek. Ennek első lépése a fent megfogalmazott alapelvek európai elfogadása lehetne. 

A gyűlölet még soha és sehol sem teremtett értékeket. Márton Áron egykori erdélyi püspök szavait idézve: nem az a hős, aki a harctéren vitézkedik, hanem az, aki a békét hozza. A valódi békét, nem egy diktátumot.

A szerző nagykövet, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos (Külgazdasági és Külügyminisztérium)

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Valeria Mongelli)