Kázmér 2024. március 4.
logo

Bayer Zsolt: Válasz Ungváry Krisztiánnak

Bayer Zsolt
2024.01.29. 12:14 2024.01.29. 21:14
Bayer Zsolt: Válasz Ungváry Krisztiánnak

Olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom.

Anyai nagyapám, dr. Gyimes Károly vagy 1972-ben, vagy 1974-ben meghalt. Nem emlékszem pontosan, és még nincs erőm felhívni édesanyámat, hogy megkérdezzem. De vagy kilenc-, vagy tizenegy éves voltam, amikor meghalt. Igazából itt be is fejezhetném a válaszadást. Ugyanis Ungváry Krisztián engem idézve igazolja nagyapám múltjáról szóló írását, imigyen: „Önmagában természetesen semmit sem jelent, hogy ki az apja valakinek, de ha nem következik be hamar a nyílt és látványos lázadás, akkor azért csak meghatározza az emberfiát a családja.” 

Igen. Ezt én írtam 2013-ban. Amikor még semmit sem tudtam nagyapám múltjáról. Immár mindent tudok, s fenntartom, amit akkor írtam. Azzal a megjegyzéssel, hogy nagyapám semmilyen módon nem határoz meg engem. Gyerek voltam, amikor elment, s ameddig élt, évente kétszer találkoztam vele. Egyszer húsvétkor, egyszer nyáron a Balatonon, amikor kibérelt Fenyvesen egy házat, és ott nyaraltunk mi, unokák. Csöndes ember volt, naphosszat ült, maga elé meredve, s úgy tűnik, erre minden oka meg is volt. Aztán beteg lett, vérrákos, egy évig húzta, akkor a szüleim már nem engedték, hogy lássam, mert – ahogy anyám utóbb elmesélte – negyven kilóra fogyott, kiesett szájából a protézise, és olyan volt, mint a halál. Nem akarták, hogy így lássam. Azt akarták, hogy maradjon meg az emlékezetemben olyannak, amilyennek megismertem. Nagynak, erősnek, óriásnak.

Istenem. Mennyire döbbenetesen, mennyire fájdalmasan hangzik ez most.

Meghatározza az emberfiát a családja. Igen. Mindazok, akikkel együtt él, akik között felnő, akiktől az első szellemi muníciót, világlátást, hagyományokat, szeretetet vagy nem szeretetet s a családi legendákat kapja. Nagyjából négyéves korától kezdve vannak az embernek emlékei, így én ezzel a nagyapámmal – minden kivételt is beleszámítva – legfeljebb ha hússzor találkoztam. Ez egy kisgyerek életében semmi. Szóval nagyapámnak nem volt lehetősége, hogy „meghatározzon” engem. Ezért meglehetősen üres és politikailag motivált pszichologizálásnak tartom Ungváry Krisztián azon igyekezetét, amellyel megpróbálja levezetni a nyilas–kommunista nagyapa – ugyanolyan unoka logikai sort.

De ez most mellékes. Tényleg mellékes. Hamarosan kiderül, miért.

Amúgy ugyanabban az évben, amikor én azt állítottam, meghatározza az embert a családja, Ungváry Krisztián ezt mondta a HVG-nek: „Senki sem felelős felmenői tetteiért.”

Ebben is egyetértünk.

S ebben talán konszenzus is volt – eddig. De most itt ülök, és a fejemre olvasták nagyapám bűneit.

Olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom.

Alig-alig tudtam minderről valamit. Illetve annyit tudtam, amennyit 2016-ban nyilvánosságra hoztam. S tévedés, hogy kikértem volna a nagyapámra vonatkozó iratokat, soha nem kértem ki, ez már 2016-ban is tévesen jelent meg, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, ahogy más sem. Mert akkor, amikor nagyapám általam akkor ismert dolgait nyilvánosságra hoztam, idestova nyolc éve, süket csend fogadta a „hírt”. Kutyát nem érdekelt – eddig. S talán van rá magyarázat, a végén majd kitérek erre is.

Egy rokonomtól kaptam mindösszesen négy iratot. Két levelet, amelyekben a levélírók mintegy „igazolják” Gyimes Károlyt, a kiskőrösi gettó orvosát, miszerint mentette a gettóban lévőket. Ezeket a leveleket Ungváry Krisztián most hiteltelennek minősíti, mondván, olvashatatlan rajtuk az aláírás. Igaz, ő azért elég jól be tudja azonosítani őket. Nekem ez a két levél állt rendelkezésemre, s két jelentés, melyeket nagyapám írt besúgóként, immár a kommunista titkosszolgálatnak. Mindkettő – ahogy Ungváry Krisztián is megfogalmazza – „piszlicsáré” ügy volt, amennyire meg tudtam ítélni, semmiféle következménnyel nem járhatott a besúgottakra nézve.

Azt hiszem, könnyen ellenőrizhető, jártam-e a történeti hivatalban s kikértem-e a nagyapámra vonatkozó iratokat. Ismétlem: nem. Amit tudtam, ennyi volt, s persze a szóbeli beszámolót, amely szerint ő nyilas volt, aztán a kommunisták besúgója lett. S ezek alapján láttam őt bűnösnek és áldozatnak egyszerre.

És most olvasom. Harmadszor is. És iszonyodom. Iszonyodom attól a nagy, erős, csöndes embertől, aki a nagyapám volt, és akiről emlékem is alig van mindezeken kívül. S ami van, családi legendák sora csupán. Az egykor volt kiskőrösi ház, az akkor kisgyermek anyám emlékei a kilakoltatásról, ahogy egy szekéren, dunyhákon ülve a nagymamája Ábrányi Emil Haza című versét szavalja a riadtan összebújó gyerekeknek, anyám emlékei Komlóról, „az iszonyatos szocialista bányavárosról”, az ottani iskoláról és a tanítókról, az öngyilkosságba menekülő, általam nem ismert nagymamámról.

Nincs okom kétségbe vonni anyám gyerekkori emlékeit.

Nincs okom kétségbe vonni apám gyerekkori emlékeit.

Nincs okom megmagyarázni a XX. század minden iszonyatát, benne a nagyapámét.

Csak fáj. Most átkozottul fáj.

S van, ami még ennél is jobban fáj. Ungváry Krisztián Táltos utcára, ezen keresztül nyilvánvalóan apai nagyszüleimre vonatkozó célozgatása.

„Bayer, aki magát előszeretettel adja ki budai polgárnak, valójában egy igazi proletár házban nőtt fel – nem egy budai villában, hanem egy olyan épületben, amelynek lakói kétkezi munkások voltak. Egy olyan házban tehát, amely épp az ő logikája szerint a nyilasnak és kommunistának átöltöző lumpenproletárok otthona. Ebben az esetben valóban. A XII. kerületi Táltos utca 7–9.-ről Zoltán Gábor írta meg egy megjelenés előtt álló elbeszélésben, hogy az épület valójában egy »nyilaskeltető«, mivel a XII. kerület nyilas tömeggyilkosainak igen jelentős része ebben a házban lakott.”

Ezt írja Ungváry Krisztián.

Csak a tények kedvéért: a Táltos utca 7–9.-ben négyéves koromtól ötéves koromig laktam, illetve csak félig, mert a szomszédos Csörsz utcában laktak albérletben a szüleim, s én abban az egy évben, ameddig elkészült a lakásunk, szívesebben voltam apai nagyszüleimnél.

És ők valóban meghatároztak engem.

A tündéri, csodálatos, mesebeli nagymamám és a hallgatag, inkább mogorva nagyapám. Őróluk – ez talán megbocsájtható – egyszerűen nem tudom elképzelni sem, hogy bármi közük lett volna a XX. század iszonyataihoz bármilyen rendű és rangú tettesként. Egyszerű emberek voltak. Nagyanyámnak talán négy elemije volt mindösszesen. Ám amikor a kintornás elkezdte nyekergetni a verklijét lent az udvaron, a poroló mellett, nagymamám papírba csomagolt egy kétforintost, és a kezembe nyomta, mondván: „Vidd le szegénynek, kisfiam.” Sokan mások pedig kiálltak a gangra, és onnan dobálták le a pénzt, amit a szegény öreg összeszedegetett. Egyszer megkérdeztem nagymamát, miért kell nekem lemennem a harmadik emeletről, és a kezébe adni, miért nem dobhatom le én is. És akkor a négyelemis nagymamám azt mondta: „Azért kisfiam, mert mi nem vagyunk prolik.”

Úgy gondolom, a „proliság” nem az osztályhelyzettől és a státustól függ. Legalábbis odahaza azok, akik meghatároztak engem, soha nem a melósra gondoltak, ha „proliztak”.

S hogy a ház, ahol egy évet éltem kicsike gyerekként, s ahol azután is sokat voltam, „nyilaskeltető” lett volna? Nem tudom, csak Ungváry Krisztián aljas célzását vélem érteni. Én csak néhány lakóra emlékszem a házból. „Túri bácsira”, aki Tarkőy Rudolf volt, s, ahogy gyerekként sokszor hallottam, „postamester”, de akkor már csak cimbalmozott esténként, a hangok átszűrődtek a falon, s én csendben, sokáig hallgattam, s meg voltam illetődve. És „Túri bácsi” csokoládét dobált át nekem a szomszédos erkélyről, Bajtárs szeletet. És nem tudom, nyilas volt-e vagy tömeggyilkos, de nem tűnt annak. Miképpen Váryék sem, a másik szomszéd, vagyis Rudi bácsi, aki kidülledt, nagy és teljesen vak szemeivel feküdt az ágyában vagy sétált egyet körbe a gangon, és kopogott a botja, és Mária néni, az arisztokrata felesége, aki öregen is szép, méltóságteljes és szeretetteljes asszony volt. Ők sem tűntek nyilas tömeggyilkosnak.

 „Nyomasztó lehetett Bayer élete ebben a házban, ahol majdnem minden szomszédja tudhatott arról, hogy a lakók egy része tömeggyilkos és rabló volt. Közülük ugyanis egyáltalán nem vontak mindenkit felelősségre. Ezeknek az élményeknek is közük lehet ahhoz, hogy Bayer a ház történetéről fikciókat talál ki, de ahhoz is, hogy elvesztette morális érzékét.”

Ungváry Krisztián írja ezt is.

Nem, nem volt nyomasztó. Nekem a Táltos utca 7–9. süteményillat volt, pogácsaillat volt, nagymama volt, aki mindig főzött, nagypapa volt, aki a Ki nyer mát hallgatta zsebrádión, karácsonyokat jelentett és az összegyűlt családot. S – talán már említettem – nincs okom kétségbe vonni apám emlékeit. Apám emlékeit sem. Ő pedig négy-öt éves gyerekként odalent élt a többiekkel a ház pincéjében Budapest ostromakor, s tőle hallottam, hogyan jöttek le napra nap az egyre fogyatkozó német katonák, akik csöndben ültek, magukban, nem érintkeztek szinte senkivel, majd hogyan érkeztek meg az oroszok, hogyan hajtották fel a ház udvarára, a poroló mellé a szekeret, véresre verve a kicsi, mokány lovakat, mert azok mindig elestek az udvarra vezető három lépcsőn, s hogy miképpen bújt bele nagymama a gyerekek kiságyába a megerőszakolás elől. „A Lászlónét, szegényt, őt többen is megerőszakolták, és még sokakat másokat is.”

Nagyapám emlékei ezek.

Nagymamám emlékei ezek.

Apám emlékei ezek.

Nemhogy nekem, de senkinek sincs joga ezeket az emlékeket kétségbe vonni.

Amúgy a XII. kerületben, a Fészek utcában nőttem fel. Ott laktam 1969-től 1978-ig. Nem tudom, éltek-e nyilasok vagy kommunista besúgók a házban. Talán Ungváry Krisztián majd utánanéz. De Koncz Zsuzsa nagybácsikája egészen biztosan a szomszédunk volt. Azután kiköltöztünk Solymárra, meg is írta 2020-ban a Kuruc.info, miszerint néhány solymári szerint a Bayerék zsidók.

Hát igen.

Most nem irigylem őket, ott a Kuruc.infón: hogyan fognak eztán zsidózni engem? S már megírtam sok-sok évvel ezelőtt: ameddig engem a baloldalon náciznak, a kurucinfón pedig zsidóznak, addig nincsen nagy baj.

De most ez is mellékes.

Ígértem, a végén elmondom, miért mellékes mindez. Nos, azért, mert köszönettel tartozom Ungváry Krisztiánnak. Köszönettel, amiért szembe kell néznem nagyapám múltjával, a nagyapáméval, akinek nem volt módja és ideje meghatározni engem, semmilyen módon és semmilyen mértékben. De ez a család dolga. Ez a szembenézés. Mert ilyen az élet, hogy nekem is vállalnom kell ezt. Ezt az iszonyodást. Még akkor is, ha nem én élek zsidóktól elrabolt budai villában, amit a kommunista tömeggyilkos nagyapámtól örököltem. 

S azt is meg kell köszönnöm Ungváry Krisztiánnak, hogy mindez, amit nagyapámról megírt, ismét megerősít a régi hitemben: aki bármely gyilkos eszme, idegen érdekek és idegenek által ránk kényszerített szörnyideológia, szörnyállam, utópia vagy társadalommérnökösködés szolgálatába szegődik, abban a pillanatban ráteszi a lábát a pokolba vezető útra.

Éljen akár a XX. században, mint a nagyapám, akár a XXI. században, mint Ungváry Krisztián.

S ígértem azt is, megpróbálom megfejteni, miért most, nyolc év után lett érdekes anyai nagyapám, dr. Gyimes Károly múltja. Azért, mert harc van. Háború van. Küzdelem van. A szuverenisták, a nemzetállam hívei, a kurucok, illetve a globalisták, a nemzetállam elárulói, a labancok között.

Ők azt szeretnék, hogy ez a harc a múltról szóljon. De nem. Ez a harc a jelenről szól. És most, lent a padlón, iszonyodva, nagyapám sorsával a hátamon erősebbnek érzem magam, hogy folytassam ezt a harcot. Ezt köszönöm Ungváry Krisztiánnak, annak ellenére, hogy őt teljesen más motiválta, amikor bement a történeti hivatalba. Mindaz, amit kikutatott, a nagyapámról szól, és a család véres-verejtékes gyötrelme lesz feldolgozni. Ez a dolog érzelmi része. Amit pedig megírt, az rólam akar szólni – s az én politikai közösségemről. Itt pedig nincsen érzelem. Csak a jéghideg elhatározás: menni kell tovább ezen az úton, hogy elkerüljük a poklot.

Nagyapámhoz pedig legyen irgalmas az Isten.

 

Borítókép: Ungváry Krisztián (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.