Van az úgy néha, hogy a valóság utánozza a művészetet. Aztán még az is előfordul, hogy a fikcióból lesz valóság vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Mint például esetünkben. Úgy esett ugyanis, hogy különféle érdeklődési körű és habitusú barátaim egymástól függetlenül már vagy másfél éve ajánlják figyelmembe Laurent Obertone Gerilla című könyvét, de csak most nyílt alkalmam elolvasni.
Holott két és fél éjszakás kaland az egész, tekintve, hogy nehezen letehető, érezni, hogy a szerző a műfaj legjobbjain nevelkedett.
A történet a következő. A közeljövő Franciaországában, pontosabban az egyik párizsi külvárosi negyedben egy rendőrségi intézkedés tragédiába torkollik. Egy csapdába csalt rendőr elveszíti a hidegvérét, és tüzet nyit mindenre, ami mozog. Az iszlamista gettó lángra lobban, és a tűz gyorsan (mintegy futótűzként, ugye) tovább terjed. Városról városra, mígnem a rend és maga az ország atomjaira hullik. A törmelékek mindent és mindenkit maguk alá temetnek. Totális káosz. Az áram- és vízszolgáltatás megszűnik, a kommunikáció, a szállítás és az orvosi ellátás szintén, az élelmiszerkészletek kimerülnek.
Erőszak, fosztogatások, tűzvész mindenfelé. A polgárok magukra maradnak a hordákkal szemben, és fel kell készülniük a túlélésért vívott harcra. Apokaliptikus vízió a javából, mondhatnánk elsőre. Csakhogy! Obertone újságíró, aki az Utoya (a Breivik-ügy) és A francia mechanikus narancs című oknyomozó művek megírása után két évig gyűjtögette szorgalmasan az információkat a szakszolgálatoktól, valamint terror- és katasztrófa-szakértőktől, mielőtt belefogott volna a Gerillába. Ettől persze még nem kell feltétlenül hanyatt esni, de még egyszer: csakhogy! A mű megírása óta eltelt időben az események még inkább felgyorsultak.
A napokban Párizs egyik külvárosában simán meglincseltek egy társaitól elszakadt rendőrt, már csak gyorsan elkent hír, ha lefejeznek (!) egy keresztény nőt, és mozgolódni kezdett a francia tábornoki kar egy része. A tábornokokért persze békeidőben nagy általánosságban nem szokás lelkesedni, hogy aztán ez gyorsan megváltozzon, amennyiben a javak vagy a puszta lét megóvása a tét. De ez a sztori kimondottan érdekes. A katonatisztek ugyanis egy nyílt levelet fogalmaztak meg a Macron-adminisztrációnak, amelyben aggodalmuknak adnak hangot, mivel szerintük az iszlamisták lassan, de biztosan átveszik a hatalmat a francia állam bizonyos területei felett. A válasz egy halkan elrebegett „köszi, srácok, hogy szóltatok” helyett jelen állás szerint az, hogy a katonák hadbíróság előtt találhatják magukat. Hogy miért?
Íme egy részlet a levélből: „Ma az iszlamisták és egyes városi hordák arra vállalkoznak, hogy bizonyos földterületek leválasztása útján olyan zónákat alakítsanak ki az országon belül, amelyekben az alkotmányunkkal ellentétes dogmák uralkodhatnak. Teszik ezt annak ellenére, hogy minden egyes francia – világnézetére való tekintet nélkül – mindenütt otthon van Franciaországban. […] A veszély növekszik, az erőszak pedig napról napra erősebb. Ki gondolta volna tíz évvel ezelőtt, hogy egy tanárt a nyílt utcán lefejezhetnek? Mi, a nemzet szolgái, akik mindig is készen álltunk arra, hogy az állam által megkövetelt módon életünket szolgálatunk biztosítékaként ajánljuk fel, mindezt nem nézhetjük tétlenül. Belátható, hogy nincs idő a tétlenkedésre, máskülönben holnap polgárháború tehet pontot az ügy végére az egyre növekvő káosz következtében, amelyért önök lesznek felelősek.”
Mindezek előtt Laurent Obertone megírta a Gerilla második részét. A Barbárok ideje egy utazás a totális polgárháború legmélyére, ahol a különböző párizsi kerületeket uraló iszlamista kalifátusokban minden képzeletet felülmúló öldöklés veszi kezdetét, amelynek elsődleges célpontja az őshonos fehér lakosság, és vidéken sem rózsásabb a helyzet.
A hordák megjelenése egyébként több, az elmúlt évtizedben publikált, jövőkutatással foglalkozó tanulmányban is olvasható (a világjárványok kitörésével egyetemben) mint a fennálló világrend összeomlásának egyik brutális kísérőjelensége. Obertone erről így beszélt a Pataki Tamásnak adott interjúban (Magyar Nemzet, 2020. december 19.): „Rá akarom irányítani a figyelmet a függőségünk mértékére. Túlságosan hozzászoktunk a feladatok átruházásához. A társadalom mindent biztosít számunkra, de valójában ez a rendszer törékeny, főleg ha bekövetkezik a kataklizma. Amikor megtörténik az összeomlás, borzalmas feltételek közepette a polgárok magukra lesznek utalva. És erre senki nem készül fel.”
A borítóképen: illegális bevándorlók tűz mellett melegednek az A1-es autópálya mellett, Párizs északi elővárosában, Saint-Denisben 2020. november 17-én.
Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat
