Csoóri Sándorról napfényes délelőtt jut eszembe először. Napfényes délelőttön lépdelünk könnyű léptekkel egy pesti utcán.
Napfényes délelőttön diskurálunk az ő Keleti Károly utcai garzonjában, s az északi oldalt záró ablaksoron át a szemközti háztetőn megpihenő madarakon, erkélyre vagy ablakhoz lépő lakókon jártatjuk külső tekintetünket, miközben a bennünk cikázó gondolatokra, látomásokra figyelünk.
Húsz év örök délelőttjeire emlékszem, s havazásokra is, mert a hópelyhek játéka nem volt egyéb, mint a szellem felségesen könnyű játéka, kavargása mibennünk.
Pedig beszélgettünk sötét dolgokról is, és voltak bennünk súlyosan lehúzó gondolatok. Átéltünk csapásokat és kudarcokat, s odalent a város szürke volt és kegyetlen.
A szürkeség könyörtelen diktatúrája mint egy vastag hamufelhő próbált betakarni körülöttünk minden szépséget, mindent, ami önmaga akart lenni, mindenkit, aki önmaga akart lenni, és önmagán túllépve távlatokat keresett és fényes egeket. Baktattunk sötét téli utcán is, füstbe ment tervek terhével, és megkaptuk rendszeresen a csendes bokán rúgásokat és nyilvános hasba bokszolásokat.
Mint költők és értelmiségiek, hangozzék bár fellengzősen, mi is a szellem szabadságharcának mindennapjait éltük, idegeinkben egy feledhetetlen forradalom emlékével, melynek feltámadását, biztosak voltunk benne, meg fogjuk érni.
Világított bennünk az érthetetlen bizakodás fénye, az újrakezdés hite, s talán ezért érzem úgy, ha visszatekintek, hogy Sándorral való baráti együttléteink jellegzetes ideje a délelőtt volt, amikor új nap s új világ indul útjára.
Lehet, hogy Vízöntő természetünk mutatta meg magát ebben a fényittasultságban, a szellem játékos hóviharzásában – mindketten január vége felé születtünk. Szerettük a barátságot és az örök változás komoly játékait az örökkévalóban, és előre tekintettünk.
Sokan éltük át Sándorral ezt a fényittasult bizakodást, és Sándor alkata, mely bennem Ady Endre bűvös „új s új lovat” sorát idézte fel, sugárzó erőközpontként ihlette, biztatta, ösztökélte szellemi felszabadulását megannyi barátunknak és a szó erejére mozduló ismeretleneknek a magyar világban, a magyarok világaiban mindenütt. A szellemi, majd politikai szabadságharcot abban a két évtizedben, amely 1989–90 csodájához elvezetett.