A lelkek földi gondnoka

Nem vesztettétek el mégsem a teremtés játszmáját. Az Isten sem és Te sem, hiszen megtörtént az újabb fölfelé rugaszkodás. Megint megindultunk talán a fény felé.

Fotó: MTI

Sándornak ez a küldetés természete szerint való volt, s már egy korai versében is megszólaltatja a maga hangján ezt az Ady-gondolatot: „El akarom hagyni, / ami nem én vagyok, ami csak rám ragadt, mint az utazás pora”, írta El akarom hagyni című versében.

A híres, Menekülés a magánytól címűben pedig így írt: „El kell indulni minden úton, / az embert minden úton várják.” És valóban, várták is Sándort mindenütt, és ő el is ment mindenhová, ahol magyarok éltek és vártak rá.

Egy klasszikus ábrázolás szerint a Vízöntő korsóban hordja mindenkinek az életadó vizet, és valóban, Sándor fáradhatatlanul hordta a szellem újjászületést hozó vizét.

És ez a víz az újraértékelt magyar hagyomány és a valódi arcát megmutató magyar történelem életforrásából fakadt. Mert ezt a munkát végeztük annyian Sándor vezérletével azokban az években, mind a magunk módján.

Az értelmiség megmutatta akkor, hogy jövő csak a tetszhalálból felélesztett lelkekből, az újra megélt kultúrából és a visszaszerzett történelemből fakadhat.

Emlékeimben ott hemzsegnek azok a délutánok és esték is, amikor barátok ültek körben a Keleti Károly utcai lakás minden zugában, a Rózsadomb étterem törzsasztalánál vagy más otthonokban, Kósa Ferencéknél, minálunk vagy Illyés Gyulánál Cs. Szabó Lászlóval, Sütő Andrásékkal vagy Janics Kálmánnal.

A Hitelt és a Bethlen Gábor Alapítványt tervezve a leendő lakitelkiekkel; vagy nyugati értelmiségieknek, újságíróknak és diplomatáknak magyarázva azt, amit ritkán értettek meg igazán.

Bizonyos, hogy nem puszta objektív erők formálják világunkat, hanem azok a szellemek is, akiknek van látomásuk, hitük és kitartásuk. Nem mindegy, hogy amikor a történelem forgása, a hatalom megrendülései felkínálnak egy esélyt, vannak-e, akik megérzik az idők szelét, akik tudják, hogy merre kell fordítani a nemzet hajóját.

Történelmi szerencsénk, hogy két nagy reformnemzedékünk, az 1830-as és az 1930-as éveké után, az 1970–80-as években, sokkal mostohább viszonyok közt, az előző kettőhöz felnőni igyekezve készült fel történelmi feladatára.

Ennek köszönhető, hogy bármennyi sötét árnyékot is hozott ránk az úton viszály, fondorlat és történelmi csüggedtség, a magyar rendszerváltozást vezette a legeltökéltebb gárda Közép-Európában, és visszaszereztük a tiszta és bátor gondolkodás jogát és erényét. Hogy így történt, abban Csoóri Sándor érdeme a legelsők közé való. Még akkor is, ha kései éveiben őt magát elkeserítette az eredmény.

Sándor mindig szerette azokat a fényképeit, melyen nagy, sötét szemei rezzenetlen komorsággal tekintenek ránk, mintha túl mirajtunk s a jelen pillanaton, Dózsa György tüzes abroncsú koronájában látná meg sorsának előképét.

Ami eljött nekünk is, neki is a 2000-es években, rosszabb volt annál: a harminc évvel azelőtti romlás újabb, romlottabb, reménytelenebb uralma. Nem tüzes korona, hanem rozsdás abroncsok és műanyag szeméthalma mindenütt, a tájban és a lelkekben is.

Így írt Sándor 2009-es, jeremiási verskönyvében, a fekete reménytelenség felséges és megrendült humorával: „Úgy látom, Isten leszokott már / a teremtésről s unja is már e mindenséget. / Kezében nikkel kiskanál, / mintha kávéját kavargatná. / Sajnálom, Uram! – mondhatnám neki, / csak attól félek, észre se veszi.”

Aztán mégiscsak, ahogy lenni szokott, a víz mélyére süllyedő, fuldokló magyarság az utolsó pillanatban, a fenékről felrúgta magát a levegőre, a fényre. S talán üzenhetjük Sándornak, hogy jobban szeretjük a derűs arcait, a másik Sándorét. Őrá emlékszünk szívesen, őt akarjuk itt tartani magunk közt: a kópésan résre szűkült szemhéjú, szürreális humorú Sándort, aki megérti az Isten tehetetlenségét, ha egyszer már a költő is tehetetlen lett.

Vagy talán mégsem, üzenem Sándornak. Nem vesztettétek el mégsem a teremtés játszmáját. Az Isten sem és Te sem, hiszen megtörtént az újabb fölfelé rugaszkodás.

Megint megindultunk talán a fény felé. Ennél többet ne várjunk el kevélyen se mi, költők, sem az Isten. Elindultunk ismét a fény felé, s bárcsak tarthatnánk, tartanánk az irányt még egy darabig. Ez a lelkekben dől el, márpedig a költő a lelkeknek nélkülözhetetlen földi gondnoka. Nem több – s ennyi neki éppen elég.

A szerző költő, író. Írása az Óbudai Köztemetőben a költészet napján, április 11-én elhangzott beszéd szerkesztett változata.