Egyetlen titkot sem vitt magával a sírba Mezey György

A Haladás klublegendája, Nagy József szerint sem vérdopping, sem mérgezés nem történt a magyar válogatottal az 1986-os mexikói labdarúgó-világbajnokságon. A Szombathelyen élő, 66 éves, egyszeres válogatott játékos úgy véli, hogy mire elkezdődött a vb, a magyar csapat formája eltűnt, a játékosok elfáradtak. Nagy József szerint az akkori magyar közeg sem adta meg azt az alapot, amely egy sikeres vb-szerepléshez kellett volna. Interjú azzal a játékossal, akinek az NB I után az sem derogált, hogy a harmadosztályban kellett fociznia, miközben minden nap egy gyári szitaüzemben is dolgozott.

Az egyszeres válogatott Nagy József ott lehetett az 1986-os mexikói világbajnokságon Fotó: Szendi Péter/Vas Népe

Nem vitt magával semmilyen titkot a sírba Mezey György. Fotó: AFP

Ráadásul a mester tényleg alaposan tájékozódott. Beszélt azzal a Lakat Károllyal, aki az 1968-as mexikói olimpián aranyérmet nyert a magyarokkal. Szót váltott az olimpián szintén bajnok öttusázókkal. Elméletben tökéletesen felkészült. 

De azokon a feltételezéseken, hogy a tészta miatt gyengültünk el, azon, hogy a szovjetek vagy a KGB megmérgezett minket meg hogy vérdoppingot kaptunk, csak nevetni tudok.

Hogyan és ki mérgezett volna meg bennünket, amikor annyira el voltunk zárva a külvilágtól, hogy a mi szállásunkra, az edzőközpontunkba idegen be sem tehette a lábát? Ugyan már!

– Mezey György szövetségi kapitány 2025-ben meghalt. Ön szerint vitt magával valami titkot a sírba?
– Nem. Abban biztos vagyok, hogy utólag ő is sok mindent másképp tett volna, de titok nincs. Mire elkezdődött a világbajnokság, Magyarország csapata elfáradt. Ennyi ez, se több, se kevesebb.

– Kering önnel kapcsolatban egy városi legenda, itt az idő, hogy tisztázzuk. A mese úgy szól, hogy a sérült Nyilasi Tibort a csapat mindenképpen szerette volna magával vinni Mexikóba, s önt kérték meg arra, hogy adja át a helyét, azaz maradjon itthon. Igaz ez?
– Dehogy! Ott ültem Budapesten az Erzsébet szálloda előtt azon a buszon, amely az ausztriai edzőtáborba vitt bennünket. A buszon Nyilasi is ott ült. Aztán egyszer csak megjelent Szepesi György MLSZ-elnök és Mezey György. Közölték, hogy Nyilasi csapata, az Austria Wien Tibort visszarendelte, ezért nem tarthat velünk. Ekkor szállt le Nyilasi a buszról. Nekem senki sem mondott semmit. Ez a történet tényleg városi legenda.

– Ön vidéki játékosként, a Haladás futballistájaként viszonylag későn került be a válogatott keretébe. Milyen volt ennek a csapatnak a tagja lenni?
– Elmondhatatlan. Amikor 1984 szeptemberében a vb-selejtezők elkezdődtek, szó sem lehetett arról, hogy én válogatott legyek. 1985. október 30-án, Pécsett a magyar B válogatott tagjaként játszottam Bulgária A csapata ellen, azaz a vb-re szintén kijutó bolgár nemzeti együttessel szemben, s 3-0-ra nyertünk. Azon az összecsapáson nagyon jól ment a játék. Tessék elolvasni ennek a magyar B csapatnak az összeállítását: Szendrei – Herédi, Disztl László, Balog Tibor, Cseh – Nagy József, Fitos, Vincze I. – Kovács K., Dajka, Bognár Gy. Elég veretes névsor. 

Mezey György e meccs után szólt, hogy átvesz az A keretbe, s néhány héttel később már a mexikói felkészülési tornára utazhattam a legjobbak társaságában.

Soha senki nem éreztette velem, hogy vidéki vagyok, hogy „csak” a Haladásban focizom. Befogadtak. Én vagyok a Haladás egyetlen olyan játékosa, aki ifjúsági világbajnokságon, 1979-ben, Japánban és felnőtt vb-n is ott lehettem.

– Az 1986. március 16-án a brazilok ellen játszott, 3-0-ra megnyert barátságos meccs magyar mezét hogyan tudta megőrizni?
– Ó, erre nagyon vigyáztam. Ráadásul a Népstadionban tényleg azt éreztem, hogy pályára léphetek, mert Bognár György korai sérülése után, a 9. percben Mezey engem is elküldött melegíteni. De aztán nem én kaptam meg a lehetőséget, hanem Burcsa Győző. Mindegy, ezen sem bánkódom. A mez? Eszembe sem jutott elcserélni valamelyik brazillal. Azóta itt van velem, büszkén őrzöm.

– A mexikói világbajnokság után miért nem kapott több szerepet a magyar válogatottban?
– Megsérültem, aztán a következő kapitányok már nem számoltak velem. Így maradtam egyszeres válogatott. Akárcsak a fiam, Nagy Gábor, aki szintén egyetlenegyszer húzhatta magára a felnőtt válogatott mezét, 2014-ben Kazahsztán ellen.

– Gyerekként a Vas megyei Nádasdon futballozott. Ki és hogyan fedezte fel önt?
– Akkoriban a Magyar Rádió, a Képes Sport és az MLSZ minden évben rendezett egy gyerektornát, amely a tehetségek felfedezéséről szólt. Ez volt a Bácsi, kérem, hol lehet itt focizni. Remek kezdeményezésként emlékszem erre. Ennek a rendezvénynek köszönhette a magyar futball, hogy az ismeretlen tehetségek nem kallódtak el. A rádió persze csak az országos döntőt közvetítette, oda el kellett jutni. Nádasdi gyerekként a csapattal végigcsináltuk az összes selejtezőt, a járásit, a területit, a megyeit, aztán egyszer csak ott találtuk magunkat az országos döntőben. Erre az eseményre nagyon sok edző és futballvezető eljött, itt szúrtak ki maguknak. Akkor jött a dilemma: hova menjek? A Zalaegerszeg is benne volt a kalapban meg a Haladás is. Végül maradtam a megyében, a Haladást választottam.

– Ön ennek a szombathelyi klubnak a legendája, 184 NB I-es meccset játszott le a Haladásban, 28 gólt szerzett. Legendának tartja magát?
– Nézze, ezt nehéz megítélni. 16 évesen már ott volt a lehetőség, hogy a felnőttcsapat keretével tréningezhettem. Amíg játszottam, mindenki elismert, főleg a játékostársaim. Ugyanakkor az is igaz, hogy az edzőimtől nem sok mindent kaptam, legalábbis olyan dolgot nem, ami engem eljuttatott a válogatottságig. 

Néha olyan érzésem volt, hogy direkt hátráltatni akarnak. Sosem jópofáskodtam, hajtottam, válogatott akartam lenni, és ennek rendeltem mindent alá.

Egy ideig csendben csináltam a dolgokat, de amikor rájöttem, hogy az edzőimnek teljesen mindegy, hogy mi lesz velem, akkor nem fogtam vissza magam. Ez persze nem tetszett az akkori vezetésnek. Nem szerették a szókimondó játékosokat, nem kedvelték azokat, akik beszélnek. Ezeket a futballistákat besorolták a problémás emberek közé, részükről ezzel el volt intézve minden.

– Az összes NB I-es edzője közül kitől kapta a legtöbb pozitívumot a Haladásban?
– Nem tudok ilyen edzőt mondani.

– De akkor mi tartotta itt, ennél a csapatnál? Nem voltak más ajánlatai?
– Ó, dehogynem. Hívott a Tatabánya és a Videoton is. Mai szemmel tudom, fura lesz ezt olvasni, de vonatra szálltam, egyedül mentem el Fehérvárra és Tatabányára is. Aztán bementem a klubházba, s tárgyaltam. Az asztal másik végén a sportvezetők és az edzők, én meg egymagam. Vicces, nem? Vázolták az elképzeléseket, mindkét helyen azt éreztem, hogy nagyon szerettek volna leigazolni. Ám ez akkor sem volt egyszerű menet. Egyszer aláírtam a ZTE csapatához – a Haladás ősi ellenfeléhez –, majd nem sokkal később vissza kellett vonni mindent. Amikor kiderült, hogy mit tervezek, óriási pánik tört ki Szombathelyen, a dolognak az lett a vége, hogy elálltam a szerződéstől. 

Ekkor már az is fenyegetett, hogy a klub az MLSZ-nél az eltiltásom kezdeményezi. Érti? A saját klubom.

Hogy mégis mi tartott itt? Szombathelyen mindig jól éreztem magam, a város befogadott, az emberek szerettek, nekem ez elég volt. Azt meg, hogy a Haladás edzőivel nem volt jó a viszonyom, túl lehetett élni. De az sem volt mindennapos, hogy a Rába ETO is szeretett volna megszerezni. Akkoriban a Haladás-pályán nem volt villanyvilágítás. Kitalálták, hogy a győri gyárban megcsinálják a villanyoszlopokat, ezeket elhozzák Szombathelyre, fel is szerelik, ha odamegyek. Aztán ebből sem lett semmi. Hiába mondta Verebes József, hogy helyet csinál nekem a kezdőben, ne aggódjak, valahogy nem éreztem azt, hogy komoly lehetőséget kapok.

– Ki volt az a magyar futballedző, aki az ön mércéjével mérve etalon?
– Rákosi Gyula. Az 1979-es Japánban rendezett ifjúsági világbajnokságon is ő volt a szövetségi kapitány. Egészen elképesztő, ahogy velünk, gyerekekkel foglalkozott. Soha nem felejtem el, egyszer Németországban jártunk, játszottunk a bajor korosztályos területi válogatott csapattal. Kikaptunk. Gyula bácsi fogta magát, és a müncheni Olimpiai Stadion parkolójában, a betonon, szakadó esőben egyórás mozgást vezényelt labda nélkül. 

Fekvőtámasz, futás, erősítés, gimnasztika. Másnap újra jött egy mérkőzés. Előtte csak annyit mondott, ha ezt is elveszítjük, irány a parkoló. Nem kaptunk ki.

Ez a történet örökre megmaradt bennem. A másik ilyen edző, akiről csak jókat tudok mondani, Mezey György volt. Nem azért, mert nála lettem egyszeres válogatott, hanem azért, mert amit ő tudott, azt tényleg senki más nem tudta. Az ő tragédiája a mexikói vb-vel kapcsolatban az volt, hogy az akkori NB I-es mérkőzések semmire sem voltak jók, de arra biztosan nem, hogy a válogatottat felkészítsék a világbajnokságra. Sajnos, volt pár olyan meccs is, amely nem tisztességes körülmények között zajlott, de ezzel sem mondok semmi újat. 

– Nagy József játszott megegyezéses mérkőzésen?
– Szerintem igen. 

– Viharos körülmények között távozott 1989-ben a Haladásból, s 29 évesen az NB III-as Sabaria csapatában kötött ki. Ez volt az egyetlen lehetősége?
– Igen. Addigra már úgy éreztem, nincs itt maradásom. A Sabaria hívott, ráadásul úgy, hogy a gyár szitaműhelyében állást is kaptam. Ezen a részlegen a pólókra gyártott matricákat vasalták fel a ruhadarabokra. Bejártam dolgozni, megszakadnom nem kellett, de azért jó pár órát töltöttem ott. Aztán délután jöttek az edzések meg a hétvégén a meccsek. Tudom, hogy ez ma már nehezen hihető, de az NB III-ban is sokkal jobban éreztem magam, mert ott legalább megbecsültek. 

Nagy József az 1986-os, brazilok elleni mérkőzés mezében. Fotó: Vas Népe/Szendi Péter

Ezek után kerültem ki az osztrák Hartberg csapatához. Ez az együttes szintén a harmadosztályban játszott, de olykor feljebb is lépett. A másodosztályban már nem vállaltam a játékot, de így is hét és fél évet húztam le Hartbergben. Naponta jártam át autóval Szombathelyről, de ezzel sem volt problémám.

– Miért lett edző, és miért gyerekekkel foglalkozik?
– A felnőttcsapatok edzői sehol nincsenek biztonságban. Van az a mondás, hogy egy élvonalbeli tréner sose csomagolja ki teljesen a bőröndjét, mert nem tudja, mit hoz a holnap. A gyerekedzőkre ez sokkal kevésbé igaz. Amúgy ez sem könnyebb munka, mint a felnőtteket tréningezni.

– Mi benne a legnehezebb?
– Manapság az, hogy a gyerekeket a sportágban tudjuk tartani. Ebben a történetben a legkevésbé a kis srácok a hibásak. 

Én csak annyit látok, hogy egyre fáradtabban érkeznek az iskolából a délutáni edzésekre, a figyelmüket is sokkal nehezebb lekötni, ezer inger éri őket.

A szülők sincsenek könnyebb helyzetben. Az egész rendszert kellene átgondolni.

– Keményen bánik a gyerekekkel?
– Inkább következetesen. Sokan nem tudják, de éveken át a saját fiamat is edzettem. Mindig azt mondtam neki, hogy ne aggódjon, azért, mert az én fiam, nem kell kétszer olyan jól edzenie ahhoz, hogy kezdő legyen. Ha jól teljesít az edzéseken, berakom. Hogy nézett volna ki az, hogy dupla vagy tripla elvárásokat fogalmazok meg vele szemben? Egyszer Sopronban játszottunk, 1-1 volt az állás. Az egy pont jó volt nekünk, csak pár perc volt hátra. Gábor fiam gyorsan el akart végezni egy szabadrúgást a saját térfelünkön. Előtte már kiabáltam neki, hogy nyugi, senki se kapkodjon. Gábor elvégezte a szabadrúgást, az ellenfélhez passzolt, ebből kaptuk a második gólt. Na, akkor lecseréltem a fiamat. 

– Ha most kimondom, hogy Haladás, mire gondol?
– Csak a szívfájdalom maradt. Az NB III-ban küzdenek, nem tudom, mi lesz ennek a történetnek a vége. Vannak fellángolások, aztán mindig jön a zuhanás. Jó lenne még NB I-es meccsekre járni a szombathelyi stadionba.

– Mit vár a most kezdődő világbajnokságról?
– A 48 csapat miatt ennek inkább fesztiváljellege van, az igazi világbajnokság majd a legjobb tizenhat között kezdődik. Éppen ezért az elején biztosan nem fogok megnézni minden meccset, főleg az éjszakaiakat nem. Kicsit fáj, hogy ma már szinte mindenki ott van a világbajnokságon, csak mi nem.

– Milyen vágyai vannak még?
– Hogy a két kis unokám egészségesen éljen és hogy minden álmuk megvalósuljon. Mindketten fociznak, Máté kilencéves, Márk pedig hat. Kicsit egykori önmagamat látom bennük. 

Pünkösdkor ott voltam velük, két napig csak rúgtuk a labdát, elfáradtam rendesen.

Azóta is pihenem ezt a két napot. Ha pedig – akár csak egyszer is – a felnőttválogatottban szerepelhetnek majd – akárcsak a nagyapjuk és az édesapjuk –, az maga lesz a csoda. Vagyis így lesz majd kerek ez a történet.