Nos, ez pontosan így van, de már késő bánat, valamint a veszett fejsze nyele. Még a Káli-medencében is, ahol istenes a helyzet, mondjuk az alföldi falvak nagy részéhez képest. Mert ha csak az elmúlt ötven év építési divathullámait vesszük a Kádár-barokktól a neo-parasztbarokkig, máris elég cifra a kép, és akkor arról nem is szóltunk, hogy eljövendő korok régészei majd azt állapíthatják meg, hogy mindezek után olyan emberek következtek, akik felettébb kedvelték a betont és az üveget. Falvakról beszélünk, ahol sorra jelennek meg az ilyen jellegű épületek, amelyekről aztán ráadásul komoly méltató kritikák jelennek meg, melyek szerint párbeszédet folytatnak (mármint a házak) a tájjal. Miközben éppen az ellenkezője látszik, sajnos már jó messziről. Hogy tudniillik a ház a világ bármely pontján megállná a helyét, csak ott nem, ahol áll. Vannak persze olyan helyek is, többnyire városok persze, ahol az évtizedek alatt felgyülemlett radikális eklektika végül csodálatos módon nem káoszt eredményezett, hanem valamiféle nagyon erős, impulzív hangulatot. Berlin ilyen, például.